BÁTASZÉK ÉS KÖRNYÉKE

Mielőtt a mai község történetébe belekezdenénk, egy pillantást kell vetnünk azokba az évezredekbe, melyek a község megalakulásáig leperegtek. Tesszük ezt az országszerte, sőt a külföldön is ismert régész, Wosinszky Mór egykori szekszárdi apátplébános munkái segítségével. A kőkorban, az időszámítás előtti második évezredben már biztosan kimutatható az ember jelenléte ezen a vidéken. Bátaszék határában eddig ugyan még nem kerültek elő számba vehető kőkori leletek, de a környék: Mórágy, Őcsény, Szekszárd, Nyék kőkori leletei nagyon valószínűvé teszik, hogy községünk határában és vidékén is élt már ember.

A rákövetkező bronzkorban, mely az időszámításunk előtti hatodik századig terjed, ez már bizonyos. Nemcsak közvetlen környékünkön, Alsónyéken, Betekincspusztán, Furkón, Bátán talált Wosinszky bronzkori leleteket. Lajvér fölött a Gubaci hegyen és Farkasdon kimutatta a bronzkori védőművet, földvárat. Farkasdon, a pécsi vasútvonal átjárója és a tőle északra kb. 500 méter távolságra átvezető szurdok közt volt Wosinszky szerint a bronzkori földvár, mely persze nem volt állandó lakhely, hanem csak menedékhely, ahova veszély esetén vonult föl az ember. Esetleges erődítményei, ha ilyenek voltak (fatörzsekből, vesszőfonásokból) ma már természetesen nyomtalanul eltűntek.

A vaskorból már írásos emlékeink is vannak, s a népeket már név szerint is, ismerjük, de történeti ismereteink jórészt most is még régészeti leletekből erednek. A vaskor első szakaszában kelták tanyáztak megyénkben. Közelünkben a bátai Öreghegyen, de főleg Szekszárdon találták sok emléküket. Wosinszky szerint Szekszárd római kori neve (Alisca) is kelta eredetű. A keltákat a rómaiak váltották fel, akik Krisztus után 8-ban kezdtek Pannónia, azaz a Dunántúl meghódításához, majd később négy provinciára osztották: Felső-Pannóniára, Alsó-Pannóniára, Valeriára és Savariára. Valeria tartomány Galerius császár felesége, Valeria után kapta a nevét és a római Imperium határfolyója, a Duna mentén feküdt. Ebbe a provinciába tartozott tehát a későbbi Tolna megye és Bátaszék területe is.

A barbárok támadásaival szemben a rómaiak Óbudától (Aquincumtól) Eszékig (Mursáig) futó hadiutat építettek, melyet egész hosszában katonai telepekkel raktak meg. Tőlünk délre a legközelebbi erődítmény Dunaszekcső volt (Lugio, később Florentia néven). Tőlünk északra, Várdombon állt az “Ad statuas” (szobrokhoz) címzett erődítmény. Az erődítmények körül ugyanis a rómaiak szobrokat szoktak felállítani. Wosinszky szerint Várdomb neve hihetően ettől az erődítménytől ered. A hadi út délről Furkóig haladt, mert Furkó alatt közvetlenül találtak egy római mérföldkövet, mely most a bátai régi templom bejárata mellett van befalazva. 1770-ben Bátaszék és Szekszárd között is találtak egy mérföldkövet, ezt a bécsi Teréziánumba szállították, de közelebbi lelőhelye sajnos ismeretlen, tehát az útvonal megállapításához nem használható fel.

Furkótól felfelé a hadi útnak nyoma vész, de Wosinszky szerint nem tért le a mostani országút irányában Bátaszék felé, hanem valószínűleg a hegyek fölött (esetleg a hegyoldalban) folytatta irányát Kövesdig. Újabb régészeti vélemény szerint ugyan a rómaiak a gyors hadseregszállítás érdekében útépítéseiknél inkább jelentős költséggel leküzdötték a természeti akadályokat, áthidalták a folyókat, töltéseket emeltek a süppedékes, posványos területekben, mintsem kerülni kényszerüljenek. De Wosinszky még azt tartja, hogy – még kerülő árán is - inkább a hegylejtőkön építették útjaikat, ahonnét jobban áttekinthették a síkságokat. És van is régészeti érve, mely alátámasztani látszik, hogy a római út Furkó és Kövesd közt csakugyan a hegyen haladt, bár az útnak ott ma már nyoma sincs. Bátaszéken ugyanis a Sárvíz mentén és másutt is találtak római szobrocskákat, urnákat, és sok római pénzt is, de mindezek lelőhelye bizonytalan, tehát belőlük az útra következtetni szintén nem lehet. Csak egy nagyon jelentékeny leletcsoport van, melynek eredeti helyét Wosinszky pontosan ismerte. A Kövesdről Kiskövesdre vezető keskeny völgyben, az ún. Ráchegy oldalában sok töredék mellett sorban fekvő, téglákból épített és téglákkal tetőszerűen fedett római sírokat talált és odébb, dél felé egy malom mellett egy igen terjedelmes római épület alapfalait. Itt tehát nagyobb római telep (ha nem is katonai őrállomás) volt, bizonyára a nagy út mentén.

A tatárjárás előtt azonban – mint látni fogjuk – az országút már egészen biztosan a mai irányban haladt Furkó és Bátaszék közt. Hogy mikor helyezték át a síkságra, legfeljebb sejthetjük.

A rómaiak uralma után azután a népvándorlás hullámaiban merült el ez a terület, amikor évszázadokon át tarka egymásutánban követték egymást hunok, gótok, avarok, frankok, szlávok a Dunántúl terein is. Szilárd államalakulat csak a magyarság megjelenésével született meg a Duna völgyében. A honfoglalás tudvalevően 895 őszén kezdődött meg és 900 nyarán fejeződött be, éppen a Dunántúlnak, tehát a mi területünknek is a megszállásával.

A honfoglaláskor a magyarság törzsek szerint szállta meg elsősorban az állattenyésztésnek megfelelő területeket. Hogy melyik törzs hol szállt meg, sokat vitatott kérdése a magyar történelemtudománynak. A bennünket érdeklő vidékről újabban azt állítják, hogy Árpád fejedelem törzse, a Megyer törzs a Közép-Duna két partját, a Dunántúlon tehát a mai Fejér és Tolna megyék területét vette birtokába. A Dráva torkolata táján, tehát Baranyában Botond népe, tehát a Kürt törzs szállt meg.

A honfoglaló magyarság nemcsak az országhatár mentén létesített – védelmi célból – ún. gyepüket, s hagyott előttük majdnem lakatlan sávot, gyepűelvét, hanem ilyen elválasztó sávok az egyes törzsek szállásterületei közt is megvoltak vagy azért, mert az illető területsávok az állattenyésztő életmódnak nem feleltek meg, vagy azért, hogy így az egyes törzsek közti összetűzéseket megakadályozzák. A Megyer és Kürt törzs közötti gyepűelve éppen a mi vidékünkön terülhetett el.

A gyepűelve tehát művelés alá nem vett és gazdátlan terület volt, s később, a nemzetségi gazdasági rendszer felszámolása után a király tette rá a kezét. Ezekből a területekből tehát módja volt birtokadományokat tenni. Így érthető, hogy II. Géza király 1142-ben itt, a mai Bátaszék helyén alapította az első magyarországi ciszterci monostort, a széki, vagy másnéven cikádori apátságot. Voltak történetírók, akik amellett kardoskodtak, hogy ez az apátság nem itt állt, hanem Cikó határában. Ezek az írók egyrészt abból érveltek, hogy Cikó és Cikádor igen hasonló nevek, másrészt abból, hogy Cikón ma is láthatók egy középkori templom maradványai. Békefi Remig tudós történetíró azonban bebizonyította, hogy ez a vélemény téves. A középkori oklevelekben hol Széknek, hol Cikádornak, hol mindkét néven széki-cikádori apátságnak nevezik, amely Bátaszéken volt. A nevek jelentését Bátky Zsigmond, a helynevek egykor elismert szakértője, egyébként úgy magyarázza, hogy Szék is; Cikádor is egyet jelent: tölgyfával benőtt területet, s így érthető, hogy az apátság Turóczi krónikájában így szerepel: Cikádor monostor, melyet a nép Széknek szokott nevezni.

Ez a hely egyébként a ciszterci települési elveknek jobban meg is felelt, mint Cikó határa. A rend ugyanis, hacsak módjában volt, művelés alá nem vett területre telepedett, erdős és mocsaras helyre, melyet azután a rendtagok saját kezük munkájával tettek kultúrterületté. Ezt itt is elvégezték. Többek közt ők vetették meg a bátaszéki bortermelés alapjait is. Azóta megszakítás nélkül – még a török alatt is – szőlőt teremnek a bátaszéki hegyek.

Glaser Lajos írja értékes dolgozatában, hogy az ősrégi Óbuda-eszéki út már a tatárjárás előtt érintette Adony, Földvár, Paks, Fadd, Tolna, Szekszárd mezővárosokat, majd a kesztölci vámtól tovább haladva Szék, Szekcső, Csele, Mohács mezővárosokat, tehát ott haladt, ahol ma. A XIV. század közepéről pedig arra van adatunk, hogy Székről Pécsre is vezetett egy “nagy út”. Nem alaptalan tehát a feltevés, hogy a régi római út az apátság megközelítése miatt kanyarodott le a várdombi magaslatról a lapályra.

Az apátság mellett, mint ez természetes is, csakhamar falu is keletkezett, a mai Bátaszék őse. A XIV. században már az apátságtól különálló plébániája is volt, ami azt mutatja, hogy a község jelentékenyebb hely volt, mert csak ilyenekben volt plébánia.

Pontosan száz évvel az apátság alapítása után zúdult rá az első nagy katasztrófa: a tatárjárás. A tatárok a települést felégették.

Megint majdnem pontosan kétszáz év múlva, 1441-ben viszont országos jelentőségű eseménynek lehettek községünk lakói szemlélői. Albert király halála után tudvalevően polgárháború dúlt özvegye, Erzsébet királyné és I. Ulászló párthívei között. Erzsébet vezető hívei a Garaiak voltak. Hunyadi János, aki akkor erdélyi vajda volt, viszont Ulászló oldalán állt. A nemzet érdeke követelte, hogy a polgárháborúban Hunyadi maradjon a győztes. Ez itt a Báta-Bátaszék közti síkon dőlt el.

A csata elején Hunyadi helyzete válságos volt, de aztán mégis döntő győzelmet aratott. A nemzet érdeke tehát érvényesült, de a győzelem egyúttal Hunyadi döntő órája is volt, mert ha az ütközetet elveszti, Ulászlóval együtt földönfutóvá lett volna Lengyelországban. Mátyás király olasz történetírója szerint a csata a Dunától 5000 lépésnyire Cikádornál zajlott le, Turóczi pedig azt mondja, hogy Cikádor mellett, mely monostort a nép Széknek nevezi. Íme tehát ezek az adatok is azt bizonyítják, hogy az apátság Bátaszék helyén és nem Cikón állt.

Az apátság, különben mint egyházi intézmény ekkor már erősen lehanyatlott. A XV. század utolsó negyedében el is vesztette önállóságát és átmenetileg a bátai bencés apátság részbirtoka volt. A község természetesen tovább is megmaradt, s mivel a bátai apátsághoz tartozott, nem egyszerűen Széknek, hanem Bátaszéknek nevezték. 1468-ból van egy oklevelünk, melyben Bátaszéknek összes, szám szerint 49 jobbágyát sorolják fel, ami akkori viszonyok szerint már elég tekintélyes települést jelent.

A középkorban Bátaszék szomszédságában – mint mondottuk – mint tekintélyes intézmény a bátai bencés apátság állt, mely a cikádorit jóval felül is múlta. Hunyadi győzelme után ez az apátság kedvelt intézménye lett. A bátai hegy tetején állt, de ma már nincs belőle semmi (a hegyoldalban álló templom nem a régi apátság helyén épült, hanem az oldalban a két világháború között). Báta község azonban természetesen szintén megmaradt, sőt éppen félszázaddal régibb, mint Bátaszék, mert a bátai apátságot I (Szent) László király 1093-ban alapította. A mohácsi vész előtt kb. 200 ház állt Bátán.

A község középkori történetéhez tartoznak azok a települések is, melyek a cikádori apátság birtokán keletkeztek: Furkó, Leperd, Kövesd, Lajvér, Alsónána, Mórágy, Pörböly. Ezek úgy jöttek létre, hogy az apátság majorságait fejlesztette tovább. Nem minden így keletkezett település maradt meg. Így legkésőbben a török hódoltság idején pusztult el, pl. Farkasd – ma már csak dűlőnévként ismerjük. A cikádori apátság érdekkörébe került északon több régebbi község is: Alsónyék és Pilis. Ezek ma a Sárközhöz tartoznak.

Bátaszék és az egész környék lakósága 1526. augusztus 29-én szorongó szívvel hallgathatta a nem túlságosan messze eső mohácsi síkon dörgő ágyúk hangját. A mohácsi csata a nemzet pusztulása mellett másfél századra eldöntötte mindezeknek a településeknek a sorsát is

Báta és a két sárközi község a hadak utjától némi távolságra estek ugyan, mégis sokat szenvedtek a fel és levonuló hadaktól. Bátán elpusztult az apátság gazdag műkincseivel együtt (a Hunyadiak, János és felesége, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi László és Mátyás király értékes felszerelési tárgyakat adományoztak Bátára) elpusztultak, a cikádori apátság útmenti telepítményei és természetesen maga az apátság is, s idők folyamán maga a község is.

Egykorú forrásokból éppen Bátaszék pusztulásáról vagyunk a legjobban tájékozódva. 1663-ban járt erre egy általánosan ismert török utazó, Evlia Cselebi. Elmondja, hogy I. Ferdinánd király – már a mohácsi csata után – Bátaszéken egy földerődítményt, ún. palánkát emeltetett, melyet Ibrahim nagyvezír 1529-ben (Szulejmán szultán harmadik magyarországi, Bécs ellen irányuló hadjárata alatt) csak nehezen tudott megostromolni s ezért elfoglalása után földig romboltatta. De Buda eleste után (1541), amikor a török ezeket a területeket végleg birtokába vette, nyílván megint felújíttatta a palánkát – mint annak idején a rómaiak – az út és a Duna vonalának biztosítására. Ilyen palánkák nagy számban emelkedtek Budától Eszékig. Evlia Cselebi leírja őket, köztük a bátaszékit is.

A leírás jobb megértéséhez tudnunk kell, hogy az ún. palánkváros az erődítményből (a tulajdonképpeni palánkból) és a hozzátartozó községből állt. Az erődítményben lakott a török katonaság és a török polgári lakosság. Az erődítményen kívül, a községben a hódoltatott őslakosság telepedett le. A palánk maga rendszerint két részből állt: a földvárból és a belső várból. A földvár falai rendesen egymástól bizonyos távolságra két sorban földbevert boronafákból álltak, melyeket vesszőfonással kötöttek össze. Az így támadt közt földdel töltötték meg, s végül a fonást mindkét oldalon agyaggal tapasztották be. A palánk építése tehát nem volt költséges és nem vett hosszú időt igénybe, s ágyúkkal nem rendelkező ostromlókkal szemben jó védelmet biztosított. Ha valahol régi falmaradványokat találtak, melyeket az építésbe bele lehetett vonni, - mint Bátaszéken is - természetesen felhasználták őket. Ágyúk ostromát persze csak a szilárdabb palánkok állták. A belső vár rendszerint csak egy kőtoronyból, vagy megerősített templommaradványból, de néha más épületekből is állt.

Ezek után lássuk, mit ír Evlia Cselebi a bátaszéki palánkvárosról. Elmondja, hogy belső várban van egy templom, melyet érdemes megnézni. Ez most dzsámivá (török templommá) van átalakítva. Van a várban (nyílván a külső palánkban) nyolcvan katonaház. Van hadiszertára, s vannak élelmiszer- és ruharaktárai tele készletekkel. Déli oldalán a kapu előtt az őrök fölött fából egy kastély áll. Árka nagyon mély és széles. Hídját minden éjjel felvonják. A kapu fölött minden este zenekar játszik. A vár nyugati része nem a szokott palánkfal, hanem a régi időkből megmaradt erős téglaépítmény. A bátaszéki palánk a mai Hősök terén és a Lenin téren (ma Szent István tér - B. A.) állt.

A községről azt írja Cselebi, hogy a palánktól délre terül el, mindössze 50 deszkatetejű, alacsony, szűk és szegényes házból áll. Jelenleg épül a községben egy vendégfogadó, fürdője azonban – a török telepek rendes tartozéka – nincs. Itt-ott szőlőskertjei is vannak. Evlia Cselebi utazásában, mely Bátaszékre is elhozta, azzal a török sereggel jött, melyet Mohamed szultán 1663-ban indított Magyarországba, s amely azután egy sereg felvidéki várat (Érsekújvárt, Nyitrát, Lévát, Nógrádot stb.) foglalt el. Érdekes találkozása az eseményeknek, hogy ez a hadsereg hozott magával egy bécsi császári követséget is, mely Belgrádban folytatott – sikertelen – béketárgyalásokat a törökkel s a követség egyik tagja szintén leírta, sőt le is rajzolta a bátaszéki palánkot. Ez az ember Ottendorff Henrik volt, aki az ismert császári hadvezér, Montecuccoli megbízásából megfigyelte a Budától Eszékig húzódó út mentén épített erődítményeket, tehát amolyan katonai kém volt. Érdemes meghallgatni, hogy ez a meglehetősen száraz német a dús fantáziájú török íróval szemben milyennek látta ugyanakkor Bátaszéket. Azt írja, hogy a bátaszéki palánkát nagyobbrészt kőfal, meg félkörű és négyszegletes tornyok, továbbá félsáncok és száraz árkok veszik körül, s ezek közt néhány sárból tapasztott és fonott kerítés van. A palánk belül igen silány és szűk alkotmány a rombadőlt falak és kőrakások közt, melyek régi templomokból és épületekből maradtak meg. Régen szép helység volt, de most nem különb, mint egy rablóbarlang.

Lakói (ti. az erődítménynek) mind törökök, csak egy körösi keresztény ember lakik velük, aki keresztvetéssel árulta el magát. A palánkon kívül, tehát a községben, egy fogadó áll és tovább lejjebb néhány parasztház. Ezek most igen elhagyatottak s azokban néhány rác és cigány lakik. Ottendorff rajzából ítélve ezek a házak a mai Vörösmarty és Petőfi utcák által körülhatárolt helyen álltak. Ha ti. megnézzük Bátaszék 1815-ből való térképét, azt látjuk, hogy a község török utáni utcái mind aránylag egyenesek, kivéve a Vörösmarty és Petőfi utcákat. Ezek kanyarogva húzódnak dél felé, mintha meglevő házcsoporthoz igazodtak volna. Ez a házcsoport lehetett a török világ vége felé, a község. Elmondja még Ottendorff, hogy a palánktól délre néhány muskétalövésre folyik a mocsaras Sárvíz a Dunába, melyen (ti. a Sárvízen) a nagyvezér két új hidat veretett. Az út jobb oldalán az egész vidék majdnem tiszta hegység, melyen sok szőlő van, de itt-ott erdő borítja.

Aligha lehet kétséges, hogy Ottendorff leírása a palánkról és a községről jobban megközelíti a valóságot, mint Evliáé. Evlia olvasóközönségének elsősorban érdekességeket akart nyújtani s ennek érdekében nem riadt vissza a nagyításoktól sem. Ottendorff viszont lehetőleg a száraz katonai tényeket igyekezett megbízójának tudomására hozni.

A török kincstári defterekből érdekes adatokat olvashatunk ki községünk törökkori viszonyairól. A defterek jegyzékek, vagy könyvek az állami bevételekről (pl. adókról) és kiadásokról (pl. zsoldkifizetésekről). Adatai még tüzetesebb feldolgozásra várnak. Egyelőre mutatóba idézzünk néhányat.

Egy 1552-1553. évi zsoldjegyzék szerint a bátaszéki palánk helyőrsége 134 emberből állt egy aga parancsnoksága alatt. Háromféle katonaság alkotta: ulefedzsik (a lovasság legelőkelőbb fajtája), azábok (nőtlen zsoldos gyalogosok) és martoloszok (martalócok, szerb határőr zsoldosok-szakaszparancsnokaik is szerbek voltak). Összehasonlításul: a szekszárdi palánk helyőrsége 1543-ban 236 ember volt.

1557-ben a fejadójegyzék szerint Bátaszéken akkor még 93 ház állt a következő megoszlásban: Alsóvárosrészen 41 ház. E városrész szegényei 12 ház. Felsővárosrész 35 ház. E városrész szegényei 5 ház. A “szegények” kevesebb adót fizettek, mint a többiek. A jegyzék bizonysága szerint tehát akkor még a palánktól északra is álltak házak. – Összehasonlításul: Bátán ugyanakkor 106 ház, Pakson 72 ház volt.

Az 1572-73. évi fejadójegyzék szerint községünknek már csak 82 háza volt. Itt a tulajdonosok nevei is fel vannak jegyezve. Mind szép magyar név. Van köztük két “diák” is, tehát tanult, iskolázott ember. Összehasonlításul: Pilisen 21, Nyéken 66, Bátán 85 ház állt.

1566-ban a török kincstár Bátaszékről búzatized fejében 14460 akcset szedett, büntetéspénzekből 450 akcset, 105 lakos musttizedéből (8136 pint ára 5 akcse) 40680 akcset. A kincstár összes jövedelme tehát a három forrásból 55590 akcse volt. Látjuk, a fő tétel a másik kettő előtt messze a musttized. A fő termelési ág tehát már ekkor a bor volt Bátaszéken. (Az akcse apró ezüstpénz volt. Egy akkori magyar forintért 55 akcset adtak. Vásárlóerejét illusztrálva: egy ágyúba való ló 500-900 akcseba került, tehát 10-20 magyar forintba. Egy disznó 20 akcset ért).

Van ebből a korból érdekes adatunk egy bátaszéki polgár vállalkozó szelleméről is; Lantol László bátaszéki lakos Kun Tamás és Vég Tamás kövini lakosok társaságában, 1564-ben a váci révnél 1240 marhát hajtott át és vámoltatott el. Tehát bátaszéki ember is belekapcsolódott a hódoltságból nyugat felé irányuló, akkor gazdaságilag igen jelentős marhakereskedelembe, mely a hódoltságban szinte kizáróan magyarok kezében volt. Feltűnhet, hogy a fentebb közölt adatok után egy századdal Evlia Cselebi leírása szerint csak kb. 50 ház állt Bátaszéken, tehát több mint negyvennel kevesebb, mint a XVI. század közepén. Persze Evlia csak hozzávetőleges számot mond. De könnyen meglehet, hogy a tényleges fogyás valóban ekkora volt. Mert a török a XVI. században még egyénenként szedte az adót, a XVII. században azonban már egy összegben vetette ki a községekre, de ezt az összeget akkor is bekövetelte, ha a község lélekszáma idők folyamán leapadt. Így az egyesekre eső hányad mind súlyosabb terhet jelentett. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a szegény jobbágy, ha szerét ejthette, máshová iparkodott, ahol jobb helyzetet remélt. A lakosság hullámzása és fogyása a XVII. században így általánossá lett a hódoltságban.

A bátaszéki palánk a török kiűzése után tűnt el. A bécsi kormány akkor a magyarországi várak jó részét, köztük a palánkokat leromboltatta. A középkori templomnak a várban még álló szentélye és tornya kivételével a bátaszéki palánk is erre a sorsra jutott. De alapfalai a földben maradtak. 1960 tavaszán a bátaszéki vízmű csővezetéke számára árkokat ástak. A templomtér északnyugati sarkán a könyvtár sarkával szemben ekkor előtűntek az Evlia Cselebi által említett erős palánk-vár északnyugati sarokbástyájának alapfalai pontosan azon a helyen, ahova annak idején Ottendorff Henrik is rajzolta őket. A maradványok után ítélve a palánk egyes részei csakugyan erősek lehettek. A csövek lefektetése után az árkot, s vele együtt a bástyamaradványokat természetesen újra betömték. Mészáros szekszárdi múzeum-igazgató is megtekintette őket s a mellettük, illetve a közelükből előkerült más leleteket (cserép töredékeket, középkori téglákat, a mohácsi vész idejéből származó hazai és külföldi pénzleleteket) magával vitte a szekszárdi múzeumba.

A török-világ egyetlen bátaszéki emléke a Mária-kápolnában látható szenteltvíztartó. Eredetileg kőből faragott kézmosó medence volt. (Ma a római katolikus templom előcsarnokában: B. A.)

1686. szeptember 2-án a török elvesztette Budavárát, rá egy évre, 1687. augusztus 12-én Baranya megyében, a nagyharsányi hely alatt (az ún. “második mohácsi” csatában) Lotharingiai Károly újra jelentős győzelmet aratott fölötte. Ezzel Bátaszék és vidéke is felszabadult a másfélszázados török uralom alól. De milyen áron és milyen állapotban! A felszabadító háborúk alatt még az is elpusztult, ami a török alatt megmaradt belőle.

Tudjuk, a bécsi kormány úgy járt el a felszabadult területtel, hogy a régi birtokos családoknak és intézményeknek (köztük egyháziaknak is) csak akkor adta vissza birtokait, ha oklevelekkel tudták bizonyítani jogaikat és hozzájárultak a felszabadítás költségeihez. Amelyik birtokért senki sem jelentkezett, vagy a jelentkező nem tudta jogát igazolni, azt a kormány híveinek adta pénzért vagy jutalomként. A bátai apátságért nem jelentkezett a bencés rend, sem a bátaszékiért a ciszterci rend. Így a kormány egyesítve a két birtokot – világi, külföldi papoknak, először Jány Jánosnak, majd 1694-ben unokaöccsének, Jány Jakab Ferdinándnak adományozta. Jány többnyire Bécsben élt, Bátaszéken azonban tiszttartója volt. A birtok azonban munkaerő nélkül semmit sem ért, munkaerő pedig a török után itt nem volt. Jány tehát a többi földesúr példájára telepesek után nézett. Először szerbekkel kísérletezett, 1711-ben már 35 családja volt Bátaszéken, de a szerb telepesek nem váltak be. Ezért Jány ügynököket küldött Németországba, hogy telepeseket verbuváljanak. Először arra gondolt, hogy Bátára küldi a telepeseket, ahol az ősi magyarság nagyobb számban élte túl a török világot. A bátai reformátusokat máshova akarta áttelepíteni, hogy egyvallású községet kapjon. De a bátai katolikusok és reformátusok közös kérésére ettől a szándékától elállt. Nem mutatkozott szükség telepesekre a két sárközi községben, Pilisen és Alsónyéken sem – itt a magyarság a török elől a Duna kiöntéseibe vonult és jelentős számban megmaradt. Bátával együtt így maradt ez a három község tovább is színmagyar.

A Német Birodalomban verbuvált telepeseket azután Jány 1718-tól Bátaszékre küldte – uradalmának központjába. A telepesek három éven át minden szolgáltatástól mentesek, azután fejenként évi félforint adót fizettek, és őrséget adtak a rablóbandák ellen, de robottal nem tartoztak. Később az őrséget is pénzzel váltották meg, s évi 3 forint adót fizettek.

A bátaszéki németek zömükben Közép-Bádenből származnak. Nagyjából innét jöttek az apátsági más községbe, Leperd-Dolinára, Furkóra, Kövesdre, Lajvérra is. Ebben az időben kapott német telepeseket Mórágy is, de ide nem az apátság hozta őket, hanem Kun Ferenc bonyhádi földbirtokos. Jány helyreállíttatta a középkori templom romos szentélyét (ez lett a mai templom elődjének is a szentélye), papot és tanítót is küldött a telepeseknek, magának pedig egy rezidenciát épített. Ez a rezidencia lett különben Jány veszte. Felépítése után gyakrabban lejött Bécsből s 1727 őszén egy rablóbanda, mely az akkor még török uralom alatt volt Dráván-túlról jött át, meggyilkolta.

Halála után Kollonics Zsigmond bécsi érsek (a magyar nép emlékezetében rosszemlékű Kollonics Lipót unokaöccse) kapta a javadalmat és bírta 1751-ig. Ő építette a lebontott öreg templom hajóját és tornyát és a bátai templomot a községben. Ezt a tevékenységét mindkét templom főkapuja fölött elfektetett márványhasábon örökítette meg. A bátai ma is ott látható, a bátaszéki hasáb azonban – széttörve – a szekszárdi múzeumba került.

Kollonics is telepített, de ezekről a telepítésekről még nem kerültek elő részletesebb adatok.

Meg kell azonban emlékeznünk arról a nagy csapásról, mely ekkor sújtotta a községet, s jelentősen megapasztotta a község népességét. III. Károly király ui. 1736-ban háborút indított a török birodalom ellen, a háborút elvesztette, és visszavonuló csapatai behurcolták a pestist. A járvány egész Tolna megyében nagy pusztítást okozott. Perczel József alispán jelentette a Helytartótanácsnak, hogy Bátaszékre 1739. áprilisában hozta a katonaság a vészt. A bátaszéki anyakönyvek tanúsága szerint áprilisban mindegy 90, májusban mindegy 80 ember halt meg. A járvány ezután hanyatlani kezdett, de csak szeptemberben szűnt meg.

Kollonics halála után Mária Terézia a birtokot a bécsi Teréziánumi Akadémiának adományozta az ott nevelkedő magyar ifjak eltartására. Erre szolgált 1938-ig, amikor a németek lerohanták Ausztriát, és az Akadémia megszűnt. Az alapítványi birtokot az Akadémia, illetve később a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium kezelte az első világháborúig, azután bérbe adta. A Teréziánum is telepített Alsónánán, mely 1767-ig még szláv többségű község volt, ekkor hoztak ide németeket is. Egészen friss telepítés volt a birtokon Várdomb, melyet az uradalom 1750 után hozott létre és telepített be főképpen Bátaszékről áttelepített németekkel.

Ebben az időben Bátaszék már jelentős község volt, azzá tette az uradalmi központ és fekvése a forgalmas főútvonal mentén.

A község lakossága most már egyenletesebben fejlődött. Az 1754-ben lefolyt püspöki vizsgálat (vizitáció) szerint 2000-en felül volt a katolikus lélekszám, mellettük még 45 szerb család lakta Bátaszéket. 1782-ben már 2848 volt a katolikusok száma, mellettük 225 szerb család élt. 1754-ben már külön magyar és német tanítója is volt a községnek, ami azt mutatja, hogy időközben a helybéli magyar lakosság is tekintélyes mértékben felszaporodott. Hogy a kétnyelvű lakosság egymáshoz viszonyított aránya milyen volt, az egyházi aktákból nem lehet eldönteni, mert az egyházi vizsgálat csak vallás szerint vette számba a lakosságot.

Ebből a korból valók a bátaszéki műemlékek is (a tárgyalt környék településein tudomásunk szerint műemlékek nemigen találhatók). A Teréziánum az uradalmi központi igazgatás céljaira 1770 táján emeltette a Szabadság utca elején álló egyemeletes épületet. Pontos építési ideje és a tervező építész neve ismeretlen. Figyelemreméltó barokk stílusú épület, hármasan tagolt (2+3+2 ablakos) főhomlokzattal. Az ablakokat a középrészen eredetileg gipszdíszítések (stukkók) keretezték. Kár, hogy ezeket a díszítéseket az első világháború után, amikor a község az épületet az uradalomtól községháza céljaira megvette, renoválás közben leverték. Aránylag teljesen épen maradt a kapubejárat, csak a tetején ülő két szobor (a földmívelés és szőlőtermelés szimbóluma) van primitíven kiegészítve. Ma ez az épület a Tanácsháza. Mint “Műemlékjellegű épület” hivatalos táblával van megjelölve.

Idők folyamán a Teréziánum a község belterületén számos gazdasági rendeltetésű épületet emelt. A műemlékjelleget nélkülöző épületek közt messze kiemelkedik művészi értékben a Budai út elején emelkedő egyemeletes épület, mely eredetileg az uradalmi számvevőség központja volt, majd az erdészet hivatala lett, ma pedig a Búzakalász Tsz központi épülete.

Ez az épület szépségében vetekedik a Tanácsházával. Főhomlokzata ennek is hármas tagozódású (2+3+2). Már klasszicizáló stílusban épült. Tervező művészének a nevét ugyan ennek sem ismerjük, de az építés idejét a középrész ablakai fölött megörökítette: három számot látunk ott: 8-2-0, azaz 1820-ban készült el az épület. A Búzakalász Tsz 1963-ban mintaszerűen restauráltatta. Ez is “Műemlékjellegű épület”.

Az uradalmi épületeken kívül a község területén több, különböző művészi értékű létesítmény látható. Ezek a község lakosságának köszönhetik keletkezésüket. Keletkezésük sorrendjében: Az Orbán-kápolna a szőlőhegyen (1747), a Kálvária a Furkóra vezető országút mentén (1754), a Mária-kápolna a Budai úton (1770) – ebben található a török kézmosó edény, a Nepomuki Szt. János szobor a malommal szemben. A XVIII. század második felében épült a görögkeleti szerb templom. Tornya a virágzó barokk stílus legszebb emléke volt – nemrég teljesen lebontották. Végül a Baross utca elején a Szentháromság szobor a szokásos mellékszobrokkal és domborművekkel. A talapzatán elhelyezett eredeti márványtábla szerint Bobok Pál plébános alatt a hívek 1794-ben emeltették ezt a legtisztább klasszicizáló stílusban kivitelezett, a hasonló vidéki szoborművek közül messze kiemelkedő szoborcsoportot. Tervező művésze ismeretlen. Értékét mutatja, hogy hivatalosan “Műemlékjellegű Épületnek” nyilvánították ezt is, táblával jelölték meg.

Arra is vannak adataink, hogy a XIX. század elejéig maga a község hogyan fejlődött. A szájhagyomány szerint az idegenből jött első német telepesek a mai Kossuth Lajos utcában telepedtek le. Ezt az utcát a nép nyelvén Schwarzwald utcának nevezték, nyilván azért, mert az itt letelepülők legalább nagyobb része a délnémet Schwarzwaldból származott. Aránylag a legmagasabban fekvő utcája a községnek, így az akkor még eléggé nedves területen a legalkalmasabbnak látszhatott a letelepedésre.

Az országút (a mai Budai-út) mentén – úgy látszik – csak valamivel később kezdtek a házak épülni. A keleti soron még 1762-ben is csak a kápolnáig terjedhettek. Mert Gotthárdy András bátaszéki lakos ebben az évben tett alapítványt a “temetőben” építendő kápolnára. Ha a temető a mai kápolna körül terült el, nyilván itt volt a falu vége is, mert a temető akkor már mindenütt a falun kívül esett.

1815-ből van egy rendkívül becses, bár sajnos nagyon megrongált térképünk, mely nemcsak a község akkoriban beépített utcáit, hanem az egész bátaszéki határt is pontosan megmutatja. Ezt a térképet Vavrik János képesített földmérnök rajzolta és a megye földmérnöke ellenőrizte, tehát szakember hiteles munkája.

A község alaprajzában teljesen beépített állapotban van a Kossuth L. utca, azután a Vörösmarty, Petőfi, Szabadság, Baross, Ságvári utca (a szerb templommal), a Ferenc utca, majdnem az egész Zrínyi utca, továbbá a Magyar és a Vadkert utca, a Deák F. utca felső fele (az alsón csak a keleti házsor van meg), a mai temető felett egyedül a Bem utca. A Budai útból a nyugati oldal akkor már a mai faluvégéig teljesen beépült, a keleti oldal csak a kápolnáig, attól kezdve a Bajai útig a házsor még hiányos, a Bajai úttól felfelé a faluvégig még semmi sincsen. Hiányosak a keresztutcák: Árpád, Dózsa, Széchenyi, Bezerédj, Kövesdi, utcák. A Lajvér utca még teljesen üres. Nem volt még a község nyugati felében az Erzsébet és a Perczel utca, annál kevésbé természetesen a Hunyadi utca és az egész Újtelep, hisz ezek csak az első világháború után épültek ki. Hiányzott a Bajai út házsora, a Bem utca kivételével a temető fölötti kis utcák, a Nyéki utca, két-három ház kivételével az egész Garay utca, az Őz, Kolozsvári és Kertalja utca.

A Vavrik-féle térkép tehát arról tanúskodik, hogy a község először észak-déli irányban terjeszkedett, s csak azután kelet-nyugati irányban. A térképen különben rajta van a mai Tanácsháza, az emeletes Búzakalász Tsz-központ azonban nincs, mert – mint hallottuk – az öt évvel a térkép elkészülte után épült. Rajta van már a volt nagyvendéglő és az új templom építésekor lebontott uradalmi épületcsoport, mely kb. a mai templomkerítés déli oldalának egész hosszúságában húzódott a Köves utca felé.

S hogy egy pillantást vessünk a határba is: a Vavrik féle térképen már rajta van a Kálvária, a Tivoli-csárda, tőle néhány száz méterrel délre az azóta már megszűnt téglaégető. Leolvasható a térképről a néhány házzal már kialakult Dolina és Kövesdpuszta. Lajvér is bizonyosan ilyen kialakulóban volt, de a térkép ezen a helyen igen rongált.

Az elemek: tűz és víz pusztító erejét a község többször megszenvedte. Sajnos ezekről az elemi csapásokról részletesebb feljegyzések ezideig még nem kerültek elő. Egy a szájhagyománynak az idők haladtával természetesen egyre halványuló tudósítására vagyunk utalva. A legöregebb emberek, pl. szüleik elbeszéléseiből még emlékeznek rá, hogy a múlt század hatvanas éveiben a község legnagyobb része leégett, mert akkor még sok vesszőfonásos falból épült ház állt, ezek pedig tűzvészben tövig leégtek s a tűz egyik házról könnyen átugrott a másikra.

A Duna védgátjainak kiépítéséig (1870) a víz talán még nagyobb és veszedelmesebb ellenséget jelentett a községre. Bátától a mi községünk déli széléig az egész terület szinte álladóan egy tenger volt, úgyhogy nemcsak csónakon jártak innét Bátára, hanem onnét tutajokká összerótt szálfákat is felhoztak a mai Sóház utca végén 60 évvel ezelőtt még álló nagy raktárba. A sóház, melytől az utca nevét kapta, részben még ma is áll. Nyilván ott raktározták be az ugyancsak vízi úton ideszállított sót. Vasút még nem lévén, ez a szállítás kényelmes és olcsó volt. De ha jött az áradás, az áldás egykönnyen átokká változhatott. Állandó védelmet jelentett ugyan a község keleti és déli szélén végigfutó töltés, melynek részei ma is megvannak. Így a Szabadság utca alsó végétől a Kálváriáig kifutó kocsiút ezen a töltésen haladt végig. Ráctöltésnek nevezték, mert a szerbek a községnek ezen a részén laktak. Ha azonban a víz nagyon magas volt, nem egyszer éjjel is harangkongatás verte fel az embereket, hogy földeszsákokkal magasítsák a töltést. Az is előfordult, hogy az országút szélén le egészen a furkói emelkedésig kellett hirtelen gátat húzni, hogy a víz át ne lépje az országutat. A már említett középületeken kívül a többiek mind újabb létesítmények. Az 1828-as püspöki vizitáció már nemcsak külön tanítót, hanem külön (magyar és német) iskolaépületet említ. Az egyik a mai kántorlakás udvarában, a másik a mai sekrestyés lakás volt. A mai 2. sz. iskola épületét a község egy megvásárolt parasztház helyén 1878-ban emeltette. Akkor még csak két tanterem és két tanítói lakás volt benne. Többi részei még újabbak. Ugyanakkor nyílt meg a kövesdi iskola is. A lajvéri gyerekek is oda jártak iskolába. Az 1. sz. emeletes iskola már az első világháború után épült a lebontott régi községháza helyén.

Megemlítendő, hogy külön felekezeti iskolájuk volt a zsidóknak és a szerbeknek is. A zsidóké a mai óvoda volt a Vörösmarty utcában. Hihetően a katolikus iskolák községesítésével egyidőben szűnt meg. A szerbeké a mai Szabadság utcában állt (Horváth Márton mai háza). Ez az első világháború utánig állt fenn. 1921-ben a helybéli szerbség egy-két család kivételével papostól-tanítóstul Jugoszlávia részére optált és elvándorolt. Ekkor szűnt meg plébániája és iskolája is.

1866-ban kapott a község távíróállomást (postahivatala már a XIX. század elején is volt). 1871-1873 közt épült a község első vasútja, a dombóvári vonal. 1873 júliusában adták át a forgalomnak. Szekszárd-Bátaszék közt akkor még nem volt vasúti összeköttetés. Szekszárd is végállomás volt (a rétszilasi vonal ott végződött). A kilencvenes években ezt a hiányzó vonalrészt is megépítették. Azután következett a pécsi és végül a bajai vonal és a dunai híd – mindkettő az első világháború előtt. Így lett Bátaszék jelentős vasúti csomópont. A bajai hidat Szikszay Gerő MÁV főmérnök tervezte. 1908. november 18-án adták át a forgalomnak. Ugyanebben az időben épült a mai pályaudvar is.

A római katolikus templomot 1903-ban adták át rendeltetésének. Hofhauser Antal budapesti műépítész-tanár tervezte új-gót stílusban. Befogadó képessége 5000 ember, tornya több mint 80 méter magas. Orgonáját az egykor világhírű pécsi Angster-cég építette. Messze vidéken egyike a legjobb templomi hangszereknek. A régi templom közvetlenül az új templom északi oldalán állt, s csak akkor bontották le, mikor az új elkészült.

Országos események községünk közelében az újkorban nem zajlottak le, bár azok hullámverése bizonyosan ide is elért. A negyvennyolcas szabadságharc idejéből van egy helyi jellegű írásos emlékünk, melyet érdemes megörökíteni. Az első felelős magyar kormány 1848 őszén tudvalevően nemzetőrségek szervezését rendelte el. Bátaszéken is megalakult egy zászlóalj. Ez három századra tagozódott. A századok egyenként kilenc-tizedből álltak. A századok élén egy-egy kapitány állt, a tizedek élén egy-egy alhadnagy állt, kivéve az első tizedeket, melyek élén – mint századparancsnok-helyettesek – főhadnagyok álltak. A zászlóalj állománya 564 fő legénység és 33 tiszt, az összlétszám tehát 597 fő volt. Az összeírásban megvan a teljes névsor; magyarok és németek vegyesen szolgáltak a zászlóaljban. A bátaszéki zászlóalj a legnagyobb volt egész Tolna megyében. Hogy harci tevékenységben részt vettek-e, nem tudjuk. Bátaszék szabadságharci sovány krónikájához tartozik még, hogy Nugent császári táborszernagy, amikor Dél-Dunántúl a császáriak hatalma alá került, helyőrségeket helyezett ide. 1849 tavaszára csapatelvonásokkal a helyőrségek megfogytak. Bátaszéken 100 fő maradt.

Kihatásaiban természetesen Bátaszék népe is megérezte a 48-as forradalom örvendetes eredményeit a jobbágyfelszabadításban, de csak egy része. Mert 48-ban földet tudvalevően csak a telkes jobbágyok kaptak, a nincstelen zsellérek azonban nem, és lényegében érintetlen maradt az uradalom birtokállománya is. Amit a 48-as forradalom megkezdett, azt a felszabadulás itt is és vidékünkön is befejezte a földbirtokreformmal. Az első világháború előtt a községek lakóinak száma (kerek számokban): Bátaszék 7000, Báta 4000, Furkó 70, Dolina-Leperd 170, Kövesd 380, Lajvér 300, Várdomb 900, Alsónána 1300, Alsónyék 1200, Mórágy 2000, Pörböly 40, Pilis 600.

A Bátaszékre tévedő idegen azelőtt gyakran kérdezte, nincsenek-e itt különleges népszokások. A népszokások gyűjtése egész külön tudomány, s azért most csak két, ma már eltűnt, de egykor talán a község legjellemzőbb ilyen természetű dolgát szeretném felemlíteni, melynek híre akkoriban távolabbi vidékre is eljutott. Bizonyára érdekelni fogja most hozzánk telepedett polgártársainkat is.

Az egyik a farsangi “maskarázás”. A farsangi napokban Bátaszéken elég sok helyen: magánházakban, egyesületekben folyt a jelmezbálozás. Farsang keddjén azután a bálközönség jelmezben (“maskarában”) sorban állt és zenekarral az élén bejárta a község utcáit. Hat-nyolc ilyen jelmezes menet is volt, nekünk gyerekeknek nagy gyönyörűségére, de talán az öregekére is.

A két világháború közt egyszer még a filmiroda is el akarta küldeni embereit, hogy a bátaszéki maskarákat felvegyék. Lakodalmak utolsó napján a lakodalmas házból szintén gyakran járta ilyen jelmezes menet a község utcáit.

A másik bátaszéki különlegesség a két lövészegylet volt. A régibb és tovább élő a német egylet volt. A hagyomány szerint a XVIII. század első felében alakult és a második világháború előtt szűnt meg. 40-50 tagja volt, egyenruhájuk a régi közös hadsereg vadász-zászlóaljainak uniformisa volt.

A magyar lövészegylet is a XVIII-XIX. század fordulóján már biztosan megvolt, de a múlt század kilencvenes éveiben megszűnt. A feloszlatás után tagjainak nagy része tudtommal az akkor alakult Önkéntes Tűzoltóegyletbe lépett át. A magyar lövészegylet egyenruhája a huszárságéhoz volt hasonló. Mindkét lövészegyletnek kitűnő fúvós-zenekara is volt. Nemzeti és egyházi ünnepek fényének emelésére szoktak kivonulni, és természetesen dísztűzzel szolgálni, megint csak a gyereksereg nagy örömére, de tudom, az öregek is szívesen látták őket.

Alsónána és Mórágy mellett a felszabadulás után főképpen Bátaszék lakossága cserélődött ki. Bátaszékről közel 2000 németet telepítettek ki Németországba, helyükbe bukovinai székelyek (főképpen józseffalviak) és felvidékiek (főképpen Udvard, Nagysalló és Szencz környékéről), elszórtan délvidékiek is jöttek, s akadt egy-egy egyéni letelepülő is az ország különböző részeiből. A község lélekszáma lényegében akkora maradt, mint a felszabadulás előtt.

Nem áltatom magamat azzal, hogy az előadottakkal teljesen kimerítettem Bátaszék történetét. Amit az eddig feltárt adatok alapján nyújthattam, az inkább csak keret, melybe bele kellene illeszteni a község gazdaságtörténetét, társadalomtörténetét és művelődéstörténetét. De ehhez még szakemberek hosszú és nagyon kívánatos kutatómunkájára lenne szükség. Az elmondottakkal nemcsak az őslakosságnak, hanem elsősorban máshonnét idekerült magyar testvéreimnek akartam szolgálni, akiknek ez a község új otthonuk lett. Nagyon igaz a latin mondás: “ignoti nulla cupido”, azaz: nem szeretjük, amit nem ismerünk. Tehát ismerjük meg a község múltját, s ez az ismeret – természetesen sok más tényező mellett – hitem szerint maga is jelentősen fog hozzájárulni ahhoz, hogy velünk, őslakokkal együtt új otthonukat ők is megszeressék, s őslakosság és új lakosság egységbe olvadjon össze. S hogy ez az egység, mely persze már folyamatban van, községünk, s rajta keresztül országunk építésében milyen nagyjelentőségű, az bizonyításra nem szorul, mert önmagában is világos!

Hermann Egyed: Budáról Belgrádba, Ottendorff Henrik képes útleírása (Tolna Vármegye Múltjából 7. sz.), Pécs, 1943.

Kalász Elek: A szentgotthárdi apátság birtokviszonyai és a ciszterci gazdálkodás a középkorban, Budapest 1932

Moór Elemér: A honfoglaló magyarság megtelepülése és a székelyek eredete, Szeged, 1944.

Tenk Béla: Vízszabályozások Tolna vármegyében a 18. században (Tolna Vármegye Múltjából 1. sz.) Pécs, 1936.

Velics Antal - Krammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek I-II. Budapest, 1866, 1890.

Wosinszky Mór: Tolnavármegye az őskortól a honfoglalásig, I-II. Budapest, 1896.

Kónyi Mária - Holub József - Csalog József - Dercsényi Dezső: A bátai apátság és Krisztus-vére ereklyéje

Az 1142-ben alapított ciszterci rendi széki-cikádori apátság körül idők folyamán jobbágyközség is alakult. Az apátsági jobbágyok lelki szükségleteiről az apátság gondoskodott, de nem rendtagjai által, mert a ciszterci rend a középkorban – elvből – nem vállalta a kötött (plébániai) lelkipásztorkodást (legfeljebb – története első századában – a missziós tevékenységet), hanem erre a feladatra világi papot alkalmazott.

A széki plébánián, melynek szervezési idejét nem ismerjük, szintén világi papok működtek, akik nem az apátságban, hanem a községben lakhattak, de tevékenységük színhelye az apátsági templom lehetett, mert különálló plébániai templom fennállásának semmi nyoma. Ezekről a plébánosokról – XIV. századi neveken kívül – semmit sem tudunk. 1334-ben és 1335-ben János pap szerepel (nyilván egy személy), a század közepén Miklós pap, 1394-ben István pap.

Feltehető, hogy a Széken behelyezett papok nemcsak a helybeli híveket gondozták, hanem az apátság környékbeli birtokain élő jobbágyokat is. Egy 1468-ban kelt oklevélből – egy peres esetből kifolyóan - ismerjük az összes birtokon élő jobbágyférfi nevét. Eszerint ebben az évben Széken 49, Mohán 24, Pörbölyön 18, Kesztölczön 60, Lángfőn 19, Újfalun 25, Mórágyon 43, Ebesen 50, Saághon 64, összesen 352 jobbágyférfi élt, akik túlnyomórészben nyilván családfők voltak. A középkor végén tehát óvatos számítással kb. ezer lélekre tehető a széki pap híveinek száma.

A hódoltság idejében, a XVI. században Bátaszéken a reformáció lett úrrá. Pathai Sámuel tolnai református lelkész 1647-ben Szilágyi Benjamin Istvánnak azt írta, hogy a reformátusoknak még most is nevezetesebb egyházai Tolna, Bölcske, Földvár, Ala, Decs, s hajdan azok voltak, de most már elpusztultak Ete, Szekszárd, Bátaszék, Báta. Ami Bátaszéket illeti, másfél évtizeddel Pathai levele után, 1663-ban utazott itt át Montecuccoli embere Ottendorff Henrik s ő valóban azt jelentette megbízójának, hogy a néhány házból álló faluban csak néhány rácot és cigányt látott, a török palánkerősségben pedig a törökök közt csak egyetlen keresztény-katolikus körösi ember volt, aki keresztvetéssel árulta el magát. Protestánsokról már nem szól. De egész vidékünkön katolikusok sem igen maradtak. Ami kevés még találtatott, azokat Unyi Bernardin szerint a hódoltság alatt a mohácsi ferencesek gondozták.

A török még ki sem takarodott vidékünkről, amikor – 1679-ben – Jány János apostoli protonotarius már megszerezte magának az egykori bátai bencés és a bátaszéki ciszterci apátságok egyesített javadalmát. 1694-ben unokaöccse Jány Jakab Ferdinánd követte a birtokban. Ő nagyobbrészt Bécsben élt és választott semendriai püspök is lett. Erőszakos haláláig, 1727-ig, tehát több mint három évtizedig volt a kettős javadalom birtokában, melynek központjává Bátaszéket tette. A lelkipásztorkodás felélesztése községünkben az ő nevéhez fűződik.

Ő küldhetett le 1696 táján Bécsből egy Ubaldus nevű kapucinust “adminisztrátor”-ként Bátaszékre. Meddig maradt itt és valóban adminisztrátorkodott-e, nem tudjuk. Erre a tevékenységre ugyanis aligha volt módja, hiszen Bátaszéken akkor katolikus nemigen volt.

A fellángoló kuruc mozgalmak, majd Rákóczi szabadságharca, továbbá rablóbandák garázdálkodásai és gyakori áradások amúgy is akadályozták a község fejlesztését és a lelkipásztorkodás kiépítését. Mégis a harcok elcsendesedésével Jány bátaszéki tiszttartója (provisor), Virágh Ferenc 1711 nyarán azt jelenthette, hogy már kb. 35 család élt itt, de a legtöbb görögkeleti szerb volt, bár akadt köztük 6-7 katolikus család is (“bunívaci”, teszi hozzá magyarázatképp Virágh).

Virágh idézett leveléből (1711. július 8.) kitűnik, hogy Jány már ekkor is papról akart gondoskodni. “Sancte cogitavit de Capellano” az apát írja Virágh, mert a bátaszéki katolikusok folyton érdeklődnek, mikor jön már a pap. Legalább a ferencesek látogathatnának néha ide. Mindjárt több “keresztény” (értsd: katolikus) jönne, ha Bátaszéknek papja lenne. Jó egy hónapra rá azt írja Bécsbe, hogy a középkori templom szentélye ideiglenesen megfelelne a misézésre, mert falai még épek, bár nincsenek meszelve és befödésére is csak jövőre kerülhet sor és miseruhák is kellenének. Virághnak szívén feküdt a dolog, s a következő évben (1712) kétszer is sürgette egy pap küldését, mert Bátán is van vagy öt katolikus telepes (hospes). Legelsősorban erre a két helyre kellene pap, hogy úgy ne legyenek kénytelenek élni, mint az állatok. Átmenetileg bármilyen pap jó lenne, csak tudjon horvátul, de főleg magyarul (“croatice, vel illirice, sed maxime hungarice”)

Nemsokára azonban változás állt be a provizori tisztségben. Virágh helyét Szalay Mihály foglalta el, s a papkérdés megoldása újra eltolódott. Szalay nyilván Jány megbízásából tárgyalt a boszniai ferences provincia atyáival, de azok a plébánosi tizenhatod fejében csak arra voltak hajlandók, hogy havonként kétszer miséznek Bátaszéken. “Scirent penes parvum laboren multum habere” – írja Szalay. Egyébként az egész vidéken nagy volt a paphiány. Szekszárdon és Szekcsőn sem volt plébános. Szalay leveleiben sűrűn panaszkodik, hogy még a legnagyobb ünnepeken sincs miséjük.

Csak 1718. szeptember 2-án jelenthette Szalay Jánynak, hogy megjött a pap, nagy az öröm az emberek között. Utasítást kér az installációra és jurisdikcióra nézve, s egyúttal jelzi, hogy Bátára is kellene missale és portatile, utóbbi ugyanis összetörik, ha innét viszik le. A pap tehát mindkét községet ellátta.

Ez a pap Zlabur János volt. Honnét küldte Jány Bátaszékre, határozottan nem tudjuk megmondani. Az a kifejezése, melyet néhány héttel megérkezése után írt levelében használt, hogy nehéz ilyen “ismeretlen vidéken” (“tam ignota patria”) megszokni, külföldi származásra éppen úgy utalhat, mint hazánk valamely távolabbi vidékére. Ez utóbbi a valószínűbb, mert ugyanebben a levélben beszámol arról, hogy Bátán milyen lelkesen fogadták prédikációját, márpedig Bátán csak magyarul beszélhetett. Az sem bizonyos, hogy szerzetes (ferences), vagy világi pap volt-e. Önmagát mindig “pater”-nek nevezi, tehát szerzetes lehetett. Brüsztle viszont a mohácsi lelkipásztorok sorában az első világi pap plébános után helyezi el, anélkül, hogy egyházi jellegéről szólna. Lehetséges az is, hogy eredetileg szerzetes volt, s csak akkor lett világi pappá, amikor Mohácsra került.

Zlabur 1718. Szt. Mihály ünnepén prédikált először Bátán. Lelkendezve írja Jánynak, ugyanebben a levélben, hogy az emberek mint prófétát vették körül, s sok kálvinista és rác is meg akar térni. Instrukciókat kér, “hic enim sunt homines dentosi”. Egészen el vannak vadulva. Harangokat is kér, nehogy az eretnekek kigúnyolják a katolikusokat. A reformátusoknak tehát nyilván voltak harangjaik.

Szalay iparkodott az életet Zlabur számára lehetőleg kényelmessé tenni. November 21-én jelentette Jánynak, hogy a plébániaépület kész, még csak az ablakok hiányzanak. Ekkor már az apáti rezidencia is munkában volt. Csáky kalocsai érsek is megtekintette és érdeklődött, mikor lesz készen a templom.

1719. április 17-én Szalay örömmel számolt be arról, hogy a Nagyhetet a lehetőség szerint megtartották. Virágvasárnapon körmenet volt, Szentsírt is felállítottak. Ő is harangokat sürget, s az apát döntését, hogy a bátaiak mit szolgáltassanak a papnak. Ők hajlandók a fizetésre, de viszont azt kívánják, hogy a pap felváltva hetenként Bátán lakjon.

Egy hónapra rá, május 26-án Zlabur jegyzéket küldött a leérkezett egyházi felszerelésről. Ez már nem is az első küldemény volt, mert az alapvetően fontos dolgok (kehely, miseruha) nincsenek benne. Most kapott a bátaszéki (és részben bátai) templom:

1. Hat különböző színű (papír) virágot. 2. Egy aranyozott és egy ezüstözött feszületet. 3. Egy missalet és portatilet (bizonyára Bátára). 4. Egy aranyozott és egy ezüstözött lámpát. 5. “Duplicis coloris sacrum convivium (nempe albi et rubrin)” mi ez? (Beteglátogató bursa? ciborium köpeny?) 6. Hat fekete színű képet. 7. Hat aranyozott és ezüstözött ereklyetartót (kettő útközben összetört). 8. Réz füstölőt tömjéntartóval és kanálkával. 9. Két aranyozott fa tartót a virágok számára. 10. Négy ezüstözött fa szobrot. 11. Hat aranyozott gömböcskét és 12. Huszonhét öl hosszú zsinórt a lámpákhoz. 13. Papi föveget (quadratum). 14. Egy szentségmutatót (monstranciát). egyik üvege eltört. 15. Hat lakatot, ebből kettő angol gyártmány volt (egy a templom és egy a sekrestye számára). Az utóiratba Zlabur még belevette, hogy három harang is megérkezett a hozzávaló felszereléssel. Július 25-én kérte Jányt, hogy a hitélet emelése céljából eszközöljön ki Báta és Bátaszék számára templomi búcsúkat.

Ekkor kezdett Jány a németek betelepítéséhez. Zlabur már nem igen pasztorálhatta az új jövevényeket. Utolsó, 1721. január 10-én Bátaszékről kelt levelében éppen ellenük panaszkodik: nem akarnak neki fizetni, mert – hangoztatják – ők három évig mentesek az apáti és megyei szolgalmányoktól, tehát a plébánostól is. Még ebben az évben el is távozott. Mohácson lett plébános, ahol a következő évben ő kezdte meg az anyakönyvezést. 1730 elején halhatott meg.

Jány most ismét a bosnyák ferenceseknél érdeklődött páter után, de a provinciális 1722. június 18-án azt felelte, köszöni, hogy az apát a bátaszéki plébániát nekik szánta, de nélkülözhető rendtag híján nem tudják vállalni. Valójában egy bosznita páter, Orlovics Gergely mégis itt volt. Az anyakönyvekben ugyan csak 1722. augusztus-október között szerepel, de más forrásból tudjuk, hogy még 1723 elején is itt működött. Vele együtt az anyakönyvekben már az első mariánus ferences, Orbán Félix, majd Jászy Imre is feltűnik, s Jászy és Orlovics egy laikus fráterrel együtt 1723-ban tanúsítják, hogy Jánytól élelmezés és ruházat mellett évi 275 forintot kaptak.

Ettől kezdve Jány haláláig csak marianus adminisztrátorok szerepelnek Közülük Kethely Adalbert kezdte meg 1724-ben az anyakönyvezést, de “ex variis scartetis” a fellelhető adatokat 1722-től szintén összeszedte és beiktatta.

1727 első négy hónapjában két jezsuita misszionárius, Leéb János és Kissócsy Mihály, majd 1728 végéig boszniták voltak a lelkészek. Ekkor már Kollonics Zsigmond bécsi bíboros érsek bírta a báta-bátaszéki apátságot 1751-ig. Ő 1728 nyarán újra a mariánusokat hívta vissza Bátaszékre, 1731. október végéig hagyta kezükön a plébániát. Ekkor a ladiszlaita (szlavóniai provinciának adta át. Ez a provincia 1763 elejéig küldött adminisztrátorokat Bátaszékre, amikor a ferences lelkészeket világi- pap plébánosok váltották fel.

A Kollonics-éra legjelentősebb pasztorációs ténye a középkori szentély előtt az érsek költségén felépített templomhajó volt. 1732-ben az esztergomi érsek nevében segédpüspöke, Gr. Berényi Zsigmond vizitációt tartott Bátaszéken. Ekkor a hajó már állt. Az oltárok még munkában voltak, de már voltak rajtuk terítők, kettőn pedig portatile is.

A vizitáció szerint a barátok Kollonicstól évi 230 forintot kapnak, de ebből eltartásukra csak 80 forint marad (nyilván személyenként), mert 150 forintot a provinciának szolgáltatnak be. Azon kívül 24 pozsonyi mérő gabonát is ad nekik az érsek.

A templom építése a régi templom főkapuja fölötti felírás szerint 1741-ben fejeződött be. Konszekrálása azonban csak 1744. június 7-én, Úrnap oktávája előtti vasárnapon történt. Kollonics felkérésére ezt ugyancsak Berényi végezte, aki akkor már pécsi megyéspüspök volt. A templomnak három oltára volt: a főoltár Nagyboldogasszony, az egyik mellékoltár Szt. Sebestyén, a másik Nepomuki Szt. János tiszteletére volt szentelve.

Plébániánk egyházjogi helyzete a XVIII. század utolsó negyedéig különleges volt. “Exempt” plébániának mondták, ami annyit jelent, hogy nem a területileg illetékes pécsi püspök, hanem az esztergomi érsek joghatósága alá tartozott. Ilyen területileg kivett plébániák hazánkban már a középkorban is voltak. Az újkorban – a török kiűzése után – a visszahódított részeken a régi szerzetes-plébániák lettek ilyenekké. Egyházmegyénkben a régi bencés plébániák (Babarc, Berkesd, Bozsok, Kéménd, Pécsvárad, Szajk, Szebény, Báta, Földvár, Szekszárd) mellett a ciszterci Bátaszék is exempt volt.

A szerzetes adminisztrátorok korában a rend provinciálisa szemelte ki és prezentálta a kegyúrnak a lelkészt. A pasztorációba küldött rendtag a szerzetesi élet és fegyelem tekintetében tovább is a rendi keretben maradt. Évenként több hetet volt köteles a zárdában tölteni “lelkigyakorlatok”-ban. Ez alatt a zárdából küldött páter helyettesítette a plébánián. Jövedelme egy részét – mint fentebb is láttuk – le kellett adnia a zárdának és a plébánián is rendi ruhában járt.

A mellékelt táblázaton az anyakönyvek alapján megkíséreltük a bátaszéki szerzetes adminisztrátorok lehetőleg hiánytalan összeállítását. Csak azokat nem vettük fel, akik pusztán egy-két funkciónál szerepelnek, tehát nyilván csak “lelkigyakorlatra” behívott páterek helyettesei lehettek. De még a névsorba felvettek közt is akadhatnak ilyen helyettesek, akik pl. csak egy hónapig mutathatók ki.

A táblázat tanúsága szerint rendszerint társadminisztrátorok működtek a plébánián. Még akkor is, ha néhány hónapon át csak egy páter neve tűnik fel az anyakönyvekben, megeshetett, hogy ketten időztek itt, csak a másik nem végzett anyakönyvvezetéssel járó funkciót ((keresztelést, esketést, temetést.)

A táblázat másik tanúsága, hogy az adminisztrátorok általában sűrűn váltogatták egymást, ami semmiképpen sem lehetett a lelkipásztori munka javára. Már 2-3-5 éves működés is elég ritka. Hegyi László 6 és fél évvel már jelentősen kiugrik, de mindenkit messze felülmúl Fratzl Kázmér 11 évet meghaladó működésével.

Az adminisztrátorok életéről csak Brüsztle hiányos és ellenőrizhetetlen adatai tájékoztatnak. Ide jegyezzük őket:

Stainer Ferdinánd 1704-ben született a stájerországi Knittenfeldben. Krapinában primiciázott. A pécsi zárdából küldték Bátaszékre. A horvátországi Körösön halt meg 1751-ben.

Bakonaki Timót kanizsai születésű volt (1710, Siklóson primiciázott 1735-ben.) Bátaszéki működése után ismételten volt Pécsett gvárdián. 1760-ban hunyt el Següsdön.

Pölöskefej Alajos Szentbalázs Zala megyei plébánia Pölöskefej filiájában látta meg a napvilágot 1711-ben. Első miséjét 1736-ban Pécsett mondta el. Bátaszéki működése után següsdi házfőnök lett. Verőczén halt meg 1750-ben.

Péntek Cyriacus Zalaegerszegen született 1710-ben. Első misés Koppányban volt 1735-ben. Mint pécsi gvárdián 1770-ben hunyt el.

Reitter Donát 1713-ban, Münchenben született, de már Csáktornyán primiciázott 1737-ben. Csáktornyán volt szónok, amikor a halál 1757-ben elérte.

Göschl Elzeár varasdi volt. 1721-ben született, 1744-ben szentelték. Bátaszékről betegsége miatt visszament a pécsi zárdába, ahol 1754-ben elhunyt.

Hegyi László pécsi születésű volt. Mint szebényi, bátaszéki adminisztrátor (itt két ízben is) működött a pasztorációban. A halál Bátán döntötte sírba. Ott is van eltemetve a templomban.

Vizi Pál 1735-ben mondta első miséjét Pécsett. Bátaszék után Bátán működött, majd pécsi székesegyházi szónok lett. 1770. október 7-én a szószékre lépve keresztvetés után összeesett és meghalt.

Fratztl Kázmér a morvaországi Znaimban született 1720-ban. Versenden primiciázott 1748-ban. Zágrábban hunyt el 1780-ban.

Both Jakab vasmegyei volt. 1706-ban látta meg a napvilágot. 1730-ban mondta első miséjét. 1765-ben halt meg.

A bátaszéki kereszteltek anyakönyvében 1763 elején ez a bejegyzés olvasható: “Anno Millesimo Septingentesimo Sexagesimo Tertio, Die 25. januarii in parochiam hanc Exemptam introductus est Johannes Franciscus Carolus Kimstetter de Neüfeld”.

A szerzetes adminisztrátorok kora tehát véget ért. Gr. Barkóczy Ferenc egri püspök, majd esztergomi érsek (+ 1765) egyházmegyéiben minden téren iparkodott a szerzeteseket a világi papság működési területéről (papnevelés, plébániák) visszaszorítani. Így a jezsuitáktól - ámbár neveltjük volt - elvette a szemináriumokat. A joghatóság alá tartozó plébániákról pedig eltávolította a szerzetes adminisztrátorokat.

Barkóczy küldte tehát az esztergomi főegyházmegyéből az első világi papot, mint plébánost Bátaszékre. Neufeldi Kimstetter Ferenc Károly 1730-ban, Ausztriában született. Mint Esztergom egyházmegyei pap 1755-ben, Máriakéménden lett káplán, 1757-ben azonban a Győr vármegyében fekvő vámosi plébániát kapta meg. Ezt 1761-ben elhagyta, majd “post varia fata” 1763-ban bátaszéki plébánossá nevezték ki. Máriakéméndi principálisa így jellemezte: “Home juvenis mediocriter doctus, concionater bonus, confessarius germanicus, hungaricus et aliquantulum illyricus, ingenio fervidus, natura sanqunicus, alta spirans, moribus politicus, venator cupidus”. Nagy terveiből (“alta spirans”) semmit sem valósíthatott meg, mert 1772. július 17-én 42 éves korában meghalt.

Utóda a nemes származású pozsonyi dr. Bobok Pál lett. 1731-ben született, apja Mihály királyi tanácsos volt. Középiskoláit Bécsben, a filozófiát és a teológia első évét Nagyszombatban végezte. Mint filozófiai doktor (magister) 1750-ben a római Collegium-Germanico-Hungaricumba került, ahol a teológiai doktorátust is megszerezte. Rómából hazatérve a csallóközi Püspöki plébánosává nevezték ki. Tizenkét év után - “ignota de causa” - 1767-ben máriakéméndi káplán, majd átmeneti bozsoki adminisztrátorság után, 1770-ben bátaszéki káplán, 1772-ben pedig plébános lett.

Mária Terézia a Szentszékkel egyetértésben, 1775-ben az exempt plébániákat a területileg illetékes megyéspüspök joghatósága alá rendelte. Így lett Bobok is pécsegyházmegyei pap. Az átcsatolást követő évben, 1776. Szeptember 23-án Országh András pécsi segédpüspök tartotta az első pécsi vizitációt Bátaszéken. Az uradalom ekkor már a bécsi Teréziánum birtokában volt. Bérlője, néhai Bonyhádi Kliegl Ignác a templomot új “szentéllyel” nagyobbította. Ez a “szentély”, mely építészetileg ferdére sikerült, tulajdonképpen a déli oldalon kápolna volt, emeletén oratóriummal. Az új templom építésekor, mivel útban volt, lebontották. A tempomhajót cseréptető fedte. Zsindelyezett, vörösre festett tornyában négy harang és toronyóra volt. Az Országh-féle vizitáció szerint az evangélium oldali mellékoltár Nepomuki Szt. János a leckeoldali azonban nem Szt. Sebestyén, hanem Szt. Erazmusz tiszteletére volt szentelve. Ez azonban nyilván tévedés, mert tudjuk, hogy az oltár végig Szt. Sebestyéné volt.

Bobok 1792-ben a szekszárdi kerület esperese lett. 1800 nyarán, a templomon nagyobb javításokat végeztek. Ekkor engedélyt nyert, hogy a munkálatok alatt a Szentháromság szobornál, mely alatta épült, vasár- és ünnepnapokon misézhessen.

Brüsztle szerint Bobok növendék korában nem valami szerencsés természetű ember volt, de kiváló esze, nagy olvasottsága és tudománya tüntette ki. Víg kedélyével mindenkit jókedvre derített. 1802. december 1-jén, 75 éves korában halt meg.

Takács Imre követte a plébánián, aki 1774-ben Kaposváron született, 1798-ban szentelték pappá Pécsett. Először püspöki szertartó, majd paksi káplán volt. Innét nyerte el 1803 elején a bátaszéki plebániát. Már 1805. október 8-án, 32 éves korában elérte a halál. “Refertur in vine frequens fuisse, ac per id permitien sibi parasse” - írja Brüsztle. A helybeli köztemetőben kívánt nyugodni. Kiváló utódot kapott.

Rákos János 1764-ben a Vas megyei Belsőhalásztón született. Mint a pécsi egyházmegye növendéke a II. József által fölállított pozsonyi generális szemináriumban hallgatta a teológiát. 1786-ban került ide, s már a szeminárium megszűnése után, 1790. október 3-án szentelték pappá. Különböző helyeken volt káplán, majd Hirden plébános. 1806 tavaszán nyerte el a bátaszéki plébániát - 1818-ban Szluha György, a beteg szekszárdi plébános helyettese lett az esperesi teendők végzésében, majd ennek halála után a kerület tényleges esperese. 1826. szeptember 6-án szélhűdés döntötte sírba. Ő is bátaszéki hívei közt nyugszik. Végrendeletében - alapítványi mise mellett - hirdi és bátaszéki templomaira és mindkét község szegényeire is gondolt.

A generális szemináriumok ellen egyházi körökben - általában joggal sok kifogás hangzott el. Az azonban bizonyos, hogy a pozsonyi kispapok az irodalom lelkes támogatói lettek, akiket még Kazinczy is kitüntetett látogatásával. Rákos János is a lelkes irodalompártolók közé tartozott. A bátaszéki plébánia könyvtárában ma is megvan Baróti Szabó Dávid “Vers-koszorú” című kötete, melybe Rákos lelkendezve írta bele: “Hunc librum praenumeratione a 36 crucigeris comparatum a me Joanne Rákos SS. Theologiae in I. Annus auditore Anno 1786, idem sub maxima cura sua tonet! In Generali Seminario Posoniensi.” A könyveket később is szerette, szorgalmasan vásárolgatta, és gondosan megőrizte. Nevét mindegyikbe bejegyezte. A mai bátaszéki plébániai könyvtár régi állományának talán a fele az ő tulajdona volt. Pozsonyban írt teológiai jegyzeteit is beköttette, és a könyvtárba helyezte. Ma is megvannak.

Kiválóan szépírással, gondosan vezetett anyakönyveit - elődei rendetlen anyakönyvezése után - ma is élvezet forgatni.

Utóda Hesz József, eddig a leghosszabb bátaszéki működésre visszatekintő plébános, a Sopron megyei Süttörön 1795. május 29-én látta meg a napvilágot. A filozófiát Budán, a teológiát Pécsett hallgatta. 1819. május 29-én szentelték pappá. Bátaszéki káplán, majd 1824-ben kónyi plébános lett. Káplán korában az uradalom tisztviselői annyira megkedvelték, hogy Rákos halála után, 1827-ben a kegyúr a szokásos jelölés nélkül kinevezte bátaszéki plébánosnak. Az egyházmegyei hatóság ugyan hármas jelölést követelt, melyből Heszt kizárta, de nem ért célt, Hesz maradt a plébános. Harmincnégy éves működésének semmi emléke sem maradt Bátaszéken. Meghalt 1861. november 16-án.

Berecz József követte, aki 1813. július 15-én született Pécsett. Iskoláit szülővárosában végezte, pappá 1836. január 24-én szentelték. Hosszúhetényben, Ráczpetrén és Olaszon káplánkodott. 1846-ban Várdombon lett plébános. 1860-ban az új kisszeminárium élére állította a püspök, de már két évre rá, 1862 elején bátaszéki plébános lett. 1871-ben tb. kanonoki kitüntetést nyert.

Második utóda, Romaisz Ferenc a Historia Parochiae-ben mint jámbor, buzgó, tevékeny lelkipásztort jellemzi, aki hivatalát természetfeletti szempontból fogta fel, de hívei nem értették meg, bár Romaisz szerint igaz, hogy a parasztokkal ő sem igen tudott bánni. A bátaszéki iskola felekezeti jellegét nem tudta megmenteni, s Romaisz úgy véli, hogy valószínűleg efölötti bánkódásában kérte 1879 végén nyugdíjazását. Az ő nevéhez fűződik a bátaszéki új templom építésének első komolyabb anyagi megalapozása. Mint plébános évenként 100 Ft-t adott a templomalapnak, hivőktől pénzt és természetbenieket gyűjtött. Az uradalom 1864-től 100 hold bérbeadott legelő bérleti díját adta. Berecz távozásakor 40 000 Ft (80 000 arany korona) készpénz volt együtt.

Berecz nyugalmi éveit Pécsett töltötte. Itt is halt meg 1891. június 24-én. Végrendeletében a nyugdíjas papok alapjára 1200 Ft-t hagyott, amit a püspök követendő példaként dicsért meg. Romaisz szerint az őt ért bántalmak miatt nem neheztelt volt híveire, mert az építendő templomnak 10 takaréktári részvényt ajándékozott.

Holndonner Ferenc volt a következő plébános. Mohácsi iparos családból 1830. szeptember 17-én született. Elemi iskoláit ugyanitt és a középiskola négy osztályát - mint a kapisztránus ferences provincia növendéke - a ferencesek által vezetett helybeli gimnáziumban végezte. Azután a pécsi szemináriumba lépett át. 1849-ben kezdte a teológiát. 1853. szeptember 30-án lett pappá. Első miséjét Mohácson a Szentkereszt-templomban mondta.

Első kápláni állomása Abaliget, innét 1856-ban Németbólyra, 1860-ban pedig Dunaföldvárra helyezték. 1862-ben meggyilkolták az irodalmi téren is ismert Egyed Antal 80 éves dunaföldvári apátplébánost, akkor Holndonner lett a plébánia adminisztrátora. Csakhamar Gödrére, majd Tolnára, ismét Dunaföldvárra, végül 1866-ban Dunaszekcsőre került káplánnak.

1867. május 4-én a pécsi székeskáptalan neki adományozta a hetvehelyi plébániát, de 1869-ben javadalmat cserélt Vidák József bátai plébánossal, aki híveivel összekülönbözött. Itt a templomot mellékhajóval bővítette, három új oltárt és orgonát is szerzett. A plébániai épülethez is csatolt egy szobát.

1880 elején Trefort Ágoston kultuszminiszter jelölése alapján nyerte el az ugyancsak Teréziánumi patronátusba tartozó bátaszéki plébániát. Itt az új templom megépítésével nevét valóban megörökítette.

Tisztelői arcvonásait is megörökítették a templomban. A kereszthajó déli ablakain Xavéri Szt. Ferenc az ő portréját viseli. Az egyházi disztinkciókra meglepően sokáig kellett várnia. Csak 1899-ben lett szentszéki ülnök, Hetyey Sámuel püspök előterjesztésére azután Ferenc József 1902. január 19-én a schlangenmundi préposti címet adományozta neki.

1903. október 4-én, az új templom megáldásának ünnepén mondta az első főpapi szentmisét az új templomban, ez egyúttal aranymiséje is volt. Ekkor már erősen haladt a teljes megvakulás felé, mégis csak 1906 májusában jelentette az itt először bérmáló Gr. Zichy Gyula püspöknek, hogy javadalmáról lemondani szándékozik. 1907 márciusában a lemondás valósággá is lett. Az anyakönyveket a legutolsó évekig maga vezette, s a bejegyzések megfejtése majd nehéz feladatok elé állítja a bátaszéki lelkipásztorokat, ha kihalnak azok, akik a régi bátaszéki neveket még ismerték és Holndonner írásában is felismernék.

Nyugalmi éveit - még teljes 13 évet - Pécsváradon töltötte. Itt is halt meg az első világháború után pátriárkai korban, a szerb megszállás alatt 1920. január 28-án. Sírja a pécsváradi köztemetőben van.

Romaisz Ferenc a plébániatörténetben azt írja róla, hogy a béke érdekében lelkipásztori elve ez volt: “quieta non movere”. Más helyen pedig ugyancsak a plébániatörténetben azt mondja róla, hogy “békeszerető ember volt. Igaz, hogy ezen tulajdonsága erélytelenségbe csapott át, minek folytán a hitéleti és plébániai adminisztrációs ügyek némileg rosszra fajzottak, másrészt azonban a nép szeretetét átlag bírta és a válságok nagyobb kitöréseit el tudta kerülni. A nép a tisztelet és szeretet nagy elismerésével búcsúzott 27 éven át volt lelkipásztorától”.

Utóda éppen az őt jellemző egykori káplánja, Romaisz Ferenc lett. 1852. február 12-én született Ráczmecskén (Erdősmecskén), ahol atyja tanító volt. A középiskola elvégzése után, mint a pécsi egyházmegye növendéke, a budapesti egyetem hittudományi karán végezte el a teológiát. Csak 1877. július 2-án szentelték pappá.

A lelkipásztorkodást, mint abaligeti káplán kezdte. További kápláni állomásai: 1878 Bonyhád, 1879 Németbóly, 1881 Mohács, 1882 Pécsvárad és Hőgyész (ebben az évben tett synodalis vizsgát dicsérettel és Král-jutalommal), 1884 Bátaszék. 1889-ben a pécsi kisszeminárium spirituálisa és a tanítóképző hittanára lett. 1895-ben elnyerte a püspöknádasi plébániát. 1896-ban a pécsváradi kerület jegyzője, 1901-től pedig a kerület esperese Zichy püspök előterjesztésére Ferenc József 1906-ban tb. kanonokká nevezte ki.

1907-ben vette át Holndonnertől a bátaszéki plébániát, és egy évtizedig vezette. 1909-ben a Consilium a Vigilantia tagja és egyházmegyei cenzor lett. Alatta épült 1908 októberétől 1909. szeptember végéig a mai plébánia épület a régi helyén. Az építkezés ideje alatt a papság a Köves utca 4. számú bérelt házban lakott. Lelkipásztori buzgalmától diktált több bátaszéki terveit, közöttük talán kedvenc gondolatát, női szerzetesrend betelepítését már nem tudta megvalósítani.

1917-ben a királyi kegy valóságos pécsi kanonokká tette. Első káptalani beosztása a székesegyházi plébánosság volt. A szerb megszállás alatt vette át a szemináriumot és három évig (1920-1923) viselte a rektori tisztséget. 1920-ban ő lett az egyházmegyei adoráló papok elnöke. 1922-ben madocsai apáti címet nyert. 1924-ben tolnai és még ugyanabban az évben székesegyházi főesperessé lépett elő és pápai prelátussá lett. A káptalani létrán 1931-ben elérte az őrkanonokságot, 1934-ben (az éneklőkanonokság átugrásával) olvasókanonokságot, s végül 1935-ben a nagyprépostságot. Ugyanekkor Virág Ferenc megyéspüspök általános helynökévé nevezte ki.

Romaisz Ferenc nem volt gyújtóhatású, magával ragadó szónok, de az egyházmegyei népmissziók terén elévülhetetlen érdemei vannak. Mint püspöknádasdi plébános, sokat érintkezett az ott nyaraló Hetyey Sámuel püspökkel.

Ennek eredményeképpen a püspök 1899-ben megbízta az egyházmegyei papi missziós egyesület megszervezésével, alapszabályok elkészítésével és egy kézikönyv megírásával. Utóbbi munka “A népmissziók kézikönyve” címen még azon év októberében meg is jelent. Teljesen önálló, világviszonylatban is talán a legelső ilyennemű mű. Lefordította Teussaint “Mentsd meg lelkedet” című, missziós beszédeket tartalmazó munkáját is. Mindkét könyv igen kapós volt, néhány év alatt 2000 példány kelt el belőlük.

1900-ban folytak le az egyesület tagjai által tartott első népmissziók, köztük Aparon is, ahol Romaisz volt a vezető. 1906-ban az egyesület választmányának megbízásából kiadta “A pécsegyházmegyei világi papok missziós egyletének történetét és tanulságait”. Az egylet első elnöke a buzgó Wajdits Gyula kanonok volt. Halála után, 1917-ben az elnökséget Romaisz vette át és viselte 1932-ig.

Romaisz intellektualista és voluntarista egyéniség volt, akinek működésében kevés érzelmi melegség mutatkozott. Akik azonban ismerték, szószerint aláírják a püspöki körlevél, halálakor közölt, meleg megemlékezését. “Usque ad extremam senectutem rara agilitate, continuo labore, zelo indefesso adeo enituit, ut omnibus gloriam Dei bonumque Ecclesiae promovere cenantibus optimum exemplum exhiberet. Praesertim res missionum ipsi semper rata vice receptis morte piissima clausit”. 1937. március 23-án költözött az örökkévalóságba.

Romaisz tiszteletreméltó, de kissé rideg alakja két, főképpen az érintkezési formákban, de a pasztorális elvekben is némileg hasonló egyéniség között áll a bátaszéki plébánosok sorában.

Hradek Károly szekszárdi iparosgyerek volt, 1864. augusztus 12-én látta meg a napvilágot. A teológiát a pécsi szemináriumban hallgatta. 1887-ben szentelték pappá. Első kápláni állomásán, Babarcon teljes hat évig működött, ezalatt 1880-ban “cum laude” minősítéssel letette a synodalist. 1893-ban bátaszéki káplán lett, 1894-ben ugyanilyen minőségben a pécsi belvárosi plébániához helyezték át. 1895-ben követte Romaiszt a kisszeminárium spirituálisi tisztségében, egyúttal a püspök kinevezte képezdei hitoktatónak, továbbá az Oltáregylet és a Jézus Szent Gyermeksége Társulat egyházmegyei igazgatójának. 1900-ban adminisztrátor, 1901-ben plébános lett. Kurdon, mint ilyen nyerte el 1915-ben a pápai kamarási méltóságot.

Rövid bátaszéki káplánkodása alatt annyira megkedvelték, hogy elmondható: 1917-ben közmegelégedést keltett a hír, hogy itt is ő lett Romaisz utóda. Kinevezése 1917 novemberében történt, de a plébániát csak 1918 januárjában foglalta el. Ekkor a hófehér hajú, mindig derűs kedélyű Hradek már az egész egyházmegye papságának “Karcsi bácsi”-ja volt, s a bátaszéki hívek is –öregek, fiatalok egyaránt – csakhamar így szólították. Az első világháború utolsó esztendeje, s az azt követő szerb megszállás évei nagyon súlyos időket jelentettek a községre. A különböző társadalmi, sőt felekezeti körökben egyaránt népszerű Hradek Károly jelenléte ekkor valóságos áldás volt a népre. Előzékeny, de elveiben határozott fellépése a megszállók tiszteletét is kivívta. A lelkipásztorkodásban egyébként nem keresett új utakat, de kedvessége egyénileg sokakat megnyert a jó ügynek. Rendkívül vendégszerető házigazda volt, otthon szeretett tartózkodni, a plébániáit hosszabb időre talán sohasem hagyta el.

1927-ben Virág Ferenc megyéspüspök a Szt. Imréről nevezett tőli prépostság címét adományozta neki. Puritán egyéniségéből folyt, hogy új méltóságának inszigniáit sem igen hordta. Sajnos nem sokáig viselte a préposti címet. 1932. augusztus 7-én rákbetegség vitte a sírba. A püspök, elmondható: az egész község részvéte mellett, augusztus 9-én személyesen mondta el érte az ünnepélyes rekviemet és temette el Bátaszéken. Évtizedes benső barátságuk visszhangját hallhatjuk azokban a megindult szavakban, melyekkel Hradek Károly halálát a papságnak tudtára adta:

“Insolita tristitia cor Nostrum, totamque pervulsit Nostram Dioecesim, cum 7-e Augusti a.c. Carolus Hradek, praepositus Tit. de Től, camer. SS. parochus in Bátaszék anno aetatis suae 68-o, post gravem et legam, at cum mirabili animi serenitate toleratam imfirmitatem, sacramentis pie confortatus in Domino ebdormivit... Homo erat ingenuus, benignus et valde amabilis, quibus virtutibus facile animos sibi devinxit.” A bátaszéki temetőben özvegy nővérével nyugszik egy sírban, mely fölé a bátaszéki dalárda emelt szerény emléket.

Utóda dr. Kővágó (Krum) Péter lett, aki a Baranya megyei Ráctőttösön 1870. június 15-én földmíves családból született. A pécsi egyházmegye a teológia elvégzésére, a budapesti egyetemre küldte, ahol a licenciátusi fokozatot is megszerezte. Később, az első világháború küszöbén, megszerezte a jog és az államtudományi doktorátusokat. Magánbeszélgetésekből ki lehetett venni, hogy ambíciója a pécsi jogakadémiai tanárság lett volna.

1893. június 27-én szentelték. Olaszon (1893), Kurdon (1894), Zombán és Mecsekszabolcson (1895) volt káplán. 1896-ban, mint karkáplán bekerült a székesegyházba és 1904-ben auccentor és sekrestyeigazgató lett. 1906-ban kiment a kővágószőlősi plébániára, ekkor magyarosította meg nevét is. 1911-ben nyerte el a dunaföldvári plébániát, s hozzá 1917-ben a szentszéki ülnöki címet. 1924-ben javadalmát a himesházai plébániával cserélte fel, ugyanakkor a püspök a kéméndi kerület esperesévé is megtette. 1931-ben tiszteletbeli kanonok lett.

A bátaszéki plébániát 1932. december 13-án foglalta el, 1934-ben Hradek elárvult tőli préposti címét is neki adományozta a püspök. 1935. november 25-ei kelettel XI. Pius pápa valóságos pécsi kanonokká nevezte ki. A püspök december 24-én mentette fel a plébánia vezetésétől.

Pécsett a szokásos kanonoki pálya kezdeteként a székesegyházi plébániát vette át, de már 1937-ben felmentését kérte. Ekkor már beteg volt. Ugyanabba a kanonoki házba költözött (Káptalan u. 3.), melyben Romaisz halt meg. Egy évvel Romaisz elhunyta után őt is ebben a házban, sőt ugyanabban a szobában érte a halál 1938. május 27-én.

Kővágó Péter imádságos életű, buzgó lelkipásztor volt, akinek a működése azonban, már csak az idő rövidsége miatt sem hagyhatott mélyebb nyomokat Bátaszéken. Virág püspök benső bizalmasai közé tartozott ő is (úgy hírlett, hogy a püspök végrendeleti végrehajtójává is kiszemelte – hogy azután jó két évtizeddel túlélje). A püspök így örökítette meg emlékét a körlevélben: “Modestim, benignitate, sinceritate amoreque iustitiae omnibus, quicum noverant, erat dilectissimus”.

Dr. Kővágó Pétert dr. Hauser Imre váltotta fel a plébánián. 1890. október 27-én Zalaszentgróton született. Apja iparos volt, aki korán elhalt, de jólelkű emberek támogatása, majd a keszthelyi premontrei gimnáziumban a Vaszary-alapítvány lehetővé tették a tehetséges gyermeknek a továbbtanulást. A negyedik osztály elvégzése után a pécsi kisszeminárium növendéke lett és a ciszterci gimnáziumban érettségizett. A teológiát is Pécsett hallgatta, negyedéves korában bizalmi állásként a főduktorságot is viselt, s Zichy püspök 1913. június 27-én szentelte pappá. Primiciáját szülőfalujában tartotta. Szerette emlegetni, hogy Németh Mária, a későbbi világhírű operaénekesnő, aki ugyanide való volt, akkoriban tanítóképezdei növendék, szólóéneket énekelt a primiciai misén. Később is tartotta a már világhírű művésznővel az ismeretséget. Németh Mária egyszer megmutatta neki rózsafüzérét és elmondta, hogy ez tartja zaklatott életében a lelket. Az első világháború előtt kápláni állomásai: Kajdacs, Laskafalu (itt sokat tanult a kiváló Müller Károly plébánostól), Pécsbányatelep. 1915-ben tábori lelkésznek hívták be. Harminchat hónapig volt a fronton, kétszer megsebesült és több kitüntetést szerzett.

A háború után Rácpetrére, 1922-ben Paksra, 1923-ban Mágocsra került káplánnak. Előbbi helyén Virág Ferenc, későbbi püspök, utóbbin Braun István volt a főnöke. Önéletrajzában hálásan örökítette meg, hogy Virágtól a szakadatlan munka, Brauntól a népmisszió szeretetét tanulta meg. 1924-től Zombán működött, mint káplán, 1926 elején vikárius is volt itt. Már 1920-ban letette a középiskolai hittanári vizsgát, 1926-ban pedig a pécsi egyetem jogtudományi karán megszerezte az államtudományi doktorátust. Ugyanakkor, április 1-jén a püspök kinevezte komlói hitoktatónak és önálló bányalelkésznek. A bányászok nagyon megkedvelték. Tíz évig működött közöttük igen szép eredménnyel.

Amikor a bátaszéki plébániát elfoglalta, a robusztus Hauser látszólag még teljes erejében volt. Itthon liturgikus ruhákat, fehérneműket szerzett be, a templomban a rossz akusztika miatt hangszórót szereltetett a szószékre (de maga írja, hogy nem vált be). Újra életre hívta a halódó Oltáregyletet, az egyházközség karitatív szakosztályaként megszervezte a Szt. Margit-leánykört, továbbá a Credo-t. Nem sikerült neki sem apácákat hoznia Bátaszékre.

Hauser kitűnő szónok volt és szívesen is beszélt. Különösen mintaszerűek voltak a pontosan öt perces prédikációi a vasárnapi fél 12-es leventemiséken, melyeket szintén ő honosított meg. Sok missziót is tartott, részt vett az Eucharisztikus Kongresszust előkészítő országos missziókban is. A budapesti háromnapos lelkipásztori konferencián egyik előadó volt. Ekkor megszervezték az Országos Magyar Missziós Konferenciát is, melynek ügyvezető alelnöke ő lett. Neve kitűnő könyve (“Missziós kézikönyv világi papok számára”, Pécs, 1934) révén missziós körökben akkor már országosan ismert volt. Itthon életének utolsó három évében már sok gondja-baja volt a náci Volksbund-dal.

Utolsó misszióját Almamelléken tartotta, innét már fáradtan, betegen tért haza. Schárer Andor bátaszéki primiciáján még elvállalta a manuduktori tisztet, de a nagy fájdalmak miatt kénytelen volt az oltárt otthagyni. Mielőtt kórházba vonult, káplánjának, Budavári Lászlónak még tollba mondta a Historia Parochiae számára a legfrissebb eseményeket. Érezte, hogy már nem jön vissza. Az Irgalmasok budai kórházában 1942. augusztus 19-én váltotta meg a halál súlyos szenvedéseitől (gyomor- és gerincrák). Holttestét hozzátartozói Pécsre szállították, és 24-én ott temették el.

Magával vitte a sírba utolsó, szeretettel tervezgetett gondolatát is. 1942 őszén akarta megrendezni a cikádori apátság alapításának 800 éves jubileumát. Erre Endrédy Vendel zirci apátot kérte fel pontifikánsnak teljes ciszterci asszisztenciával. Mise alatt a bajai ciszterci gimnázium énekkara énekelt volna. A templomban a sekrestyeajtó fölött márvány emléktáblát akart elhelyezni. A jubileum iránt igen élénken érdeklődött Hóman Bálint kultuszminiszter is. Kettős jogcíme volt hozzá. Mint kultuszminiszter és a Teréziánumi birtok legfőbb kezelője, kegyura volt a bátaszéki plébániának. Még szorosabb szálak fűzték Bátaszékhez ősei révén. Dédapja innét vándorolt ki, mint takácslegény. Hóman Hauserrel ki is állíttatta az összes fellelhető ősei anyakönyvi kivonatait a bátaszéki anyakönyvekből és szándéka volt emlékükre a plébániatemplomban alapítványi misét létesíteni. Ekkor ismerkedett meg vele személyesen Hauser plébános. Kár, hogy Hauser halála a szép jubileumi tervet is eltemette - talán örökre.

A püspök még 1940-ben az esperesi címet adományozta Hausernek. Megemlékezésében nagy elismeréssel adózott nagy tehetségének, komlói szép működésének és missziós munkájának. Utóbbiról azt írta: “Insuper omni tempore assidue adlaborabat rei missionum popularium, cuius operarius insignissimus habitus est”.⁶⁶

Botz József⁶⁷ 1890. július 26-án született a Baranya megyei Vókányban. Teológiai tanulmányait a pécsi egyházmegyei teológián és Bécsben végezte. 1914. szeptember 4-én szentelték pappá a pécsi székesegyházban. Először 1920 októbere és 1926. január között működött Bátaszéken káplánként. Ezután több helyen működött, majd 1942. november 19-én nevezte ki a püspök bátaszéki plébánosnak, később tiszteletbeli kanonoknak. 1950 tavaszán kommunista ellenes magatartása miatt letartóztatták, internálták, majd a kistarcsai börtönben tartották fogva 1952. december 21-ig. A következő évben, 1953-ban el kellett hagynia a bátaszéki plébániát, Pécsre került, s ott is halt meg 1957. március 17-én. Temetése ugyanott történt, a kanonoki sírboltban 1957. március 20-án.

Bezedeki Márton a Baranya megyei Bezedeken született 1915. március 5-én. 1940-ben szentelte pappá a pécsi püspök majd káplánként szolgált 1940-től Kurdon, 1942-től Palotabozsokon 1948-tól pedig Bátaszéken. 1953-ban Botz József Pécsre kerülése után rövid ideig vikáriusként látta el a plébániát, majd még ugyanezen évben Tevelre került. 1958-ban lett palotabozsoki helyettes plébános, és itt tartotta 1965-ben aranymiséjét is. 1967-ben nevezték ki plébánossá, 1973-ban püspöki tanácsossá, 1981-ben pedig a máriakéméndi kerület esperese lett. 1994-ig nyugdíjazásáig a palotabozsoki plébánián szolgált, innen ment nyugdíjba Székesfehérvárra, ahol rövid idő múlva meghalt. 1994-ben Palotabozsokon temették el.

Lovas László 1910. december 11-én, Budapesten született. 1934-ben szentelték pappá a Missziós Kongregáció tagjaként. A lazarista szerzetes 1942-ben lépett a pécsi egyházmegye szolgálatába. Segédlelkész volt Szászváron, majd 1944 februárjában Beremendre, ez év októberében Nagydorogra került. 1948-tól vikáriusként vezette a nagydorogi plébániát. A püspök 1953-ban őt helyezte Bezedeki Márton helyébe a bátaszéki plébániára vikáriusnak. 1956. október 30-án Budapestre utazott, a buszon rosszul lett, kórházba szállították, megoperálták, de röviddel ezután meghalt. A budapesti Rákoskeresztúri köztemetőben nyugszik.

Stumpf Jakab Csikó nevű faluban született 1920. március 12-én. 1943-ban szentelték pappá, majd segédlelkészként szolgált Babarcon, 1946-tól Tolnán, 1947-től Zombán. Segédlelkészként került 1955-ben Bátaszékre. 1956 áprilisa és augusztusa között vikáriusként vezette a bátaszéki plébániát, majd 1957-ben Pécs-szigeti külvárosba került. 1958-ban pedig helyettes plébánosként Nagymányokra. 1964-ben Németországba költözött, s Ober-Absteinach-ban szolgál.

Rédling János Veszprém megyében Nagyesztergáron született 1911. július 17-én. Teológiai tanulmányait Pécsett végezte, s itt szentelte pappá a püspök 1936. június 22-én. Segédlelkészként szolgált 1936-tól Gödrén, 1938-tól Erdősmecskén, 1939-től Kurdon, 1940-től Diósberényben, 1941-től Villányban, 1945-től a pécsi székesegyházban. 1948-ban nevezte ki a főpásztor Gyönkre püspöki biztosnak, 1949-től plébános. 1956. augusztus 25-én került Bátaszékre, ahol kommunistaellenes magatartás vádjával 1960-ban letartóztatták, s három évet töltött a kistarcsai börtönben. Szabadulása után, 1963-ban előbb Dunafalván lett püspöki biztos, majd 1964-től bátai plébános. Ott mindkét templomban az új liturgikus tér kialakítása az ő nevéhez fűződik. 1971-ben tiszteletbeli esperessé nevezték ki, majd 1974. december 1-jével másodszor is megkapta a bátaszéki plébániát. Itt is az ő nevéhez fűződik az új liturgikus tér kialakítása. 1979-ben nevezte ki a püspök tiszteletbeli kanonokká. A rajta elhatalmasodó betegség miatt 1981. január 20-tól Bátán élt betegállományban egészen haláláig. 1986. április 29-én halt meg, s május 7-én temették el Bátaszéken a papi sírboltban.

Balogh Ferenc Ófutakon született 1907. augusztus 1-jén. A szemináriumi évek után 1933-ban szentelték pappá a pécsi székesegyházban. Ezt követően segédlelkészi szolgálatot látott el 1933-ban Gödrén, majd Cikón, 1935-től Bátaszéken, 1937-től Ozorán, 1939-től helyettes plébános Regölyben, majd Harcon, 1947-től Pécsszabolcson, 1952-től Pécs-szigeti külvárosban. 1958-ban tartotta itt ezüstmiséjét. 1961-ben tiszteletbeli esperes lett, majd 1962-ben került a bátaszéki plébánia élére helyettes plébánosként, mivel Rédling János börtönben volt. 1965-ben Pellérdre került ugyanezen beosztásban, majd 1966 és 1972 között németi kerületi esperes lett. 1967-től plébános, 1971-ben címzetes apát. 1972-ben betegállományba vonult Pécsre, ahol 1983-ban érte a halál.

Kosztolányi Pál Balassagyarmaton született 1907. május 20-án. Teológiai tanulmányai befejezése után 1932-ben szentelték pappá. Káplánként működött 1932-ben Erdősmecskén, 1933-tól Zombán, 1936-ban Regölyben és Szekszárdon, majd 1937-ben került a Pécs-vasasi plébániára, amelynek vezetését is megkapta plébánosként 1941-ben. 1946-ban a püspök Zombára helyezte, majd 1953-tól miszlai, 1956-tól pedig kakasdi plébános, 1961-ben kerületi esperes. 1965-ben került Bátaszékre, s itt szolgált 1974. szeptember 8-án bekövetkezett haláláig. A bátaszéki temetőben nyugszik.

Herendi János Dunaszekcsőn született 1940. október 7-én. Teológiai tanulmányait Győrben végezte, majd 1965-ben szentelték pappá. Még ebben az évben segédlelkész Bonyhádon és Tevelen, 1966-ban Simontornyán, 1967-ben pedig Hímesházán teljesít szolgálatot. 1970-ben került Bátaszékre káplánként. 1981-től Rédling János plébános betegsége idején vikárius, majd halála után 1986-tól plébános. Érdemeit a pécsi püspök tiszteletbeli kanonoksággal (1994), Bátaszék város díszpolgári címmel (1995) honorálta. Az ő tevékenységének köszönhetően újult meg a templom külsejében és belsejében egyaránt.

Évkör	Az adminisztrátorok neve	Milyen rendű	Provinciája
1718. IX.-1721	P. Zlabur Johannes
1722. VIII.-X.	P. Orlovics Gregorius	ferences	Bosnyák
1722. XI.	P. Orbán Felix		Mariánus
1722. XII.-1723. III.	P. Jászy Emericus
1723. IV.-1724. VII.	P. Kethely Adalbertus, P. Bisztrovics Andreas
1724. VIII.-1726.VI.	P. Kethely Adalbertus, P. Hlabucsek Anicetus
1725. VII.-1726. VI.	P. Jászy Emericus, P. Wollesch Florianus
1726.VII.-1726. XI.	P. Losich Serafinus, P. Dogan Franciscus
1726. XII.	P. Laab Mathaeus	jezsuita	O-m.*
1727. V.-X.	P. Jakobovcsány Georgius	ferences	Bosnyák
1727.XII.-1728.VIII.	P. Messbach Josephus		Bosnyák
1728. IX.-1729. X.	P. Kethely Adalbertus, P. Perdy Elzearius		Mariánus
1729. XI.-1731. VI.	P. Perdes Maximilianus,P. Dominkovics Adalbertus
1731. VII.-1733. V.	P. Perdes Maximilianus, P. Rubinszky Benignus
1733. VI.-XII.	P. Antony Johannes, P. Kállóczy Alexander
1734. I.-1735. V.	P. Antony Johannes
1735. VI.	P. Antony Johannes, P. Bisztrovics Andreas
1735. VII.-XI.	P. Antony Johannes
1735. XI.-XII.	P. Zachaeus
1736. I.-VII.	P. Zachaeus, P. Antonius
1736. VIII.-X.	P. Fogtt Florentinus, P. Antonius
1736. XI.-1738. II.	P. Péntek Cyriacus, P. Stainer Ferdinandus		Szt. László
1738. II.-VIII.	P. Péntek Cyriacus, P. Uttendorffer Ambrosius
1738. IX.-1739. VII.	P. Banóki Timotheus, P. Uttendorffer Ambrosius
1739. VII.-1740. III.	P. Banóki Timotheus, P. Allgeier Damasus
1741. I.-II.	P. Allgeier Damasus
1741. III.-1742. VI.	P. Babics Aloysius, P. Föggl Rochus
1742. VII.-1743. V.	P. Szabó Simon, P. Gingovics Mansuetus
1743. VI.-VIII.	P. Reitter Donatus
1743. VIII.-1745. IV.	P. Reitter Donatus P. Péntek Cyriacus

Évkör	Az adminisztrátorok neve	Milyen rendű	Provinciája
1745. V.-VII.	P. Reitter Donatus	ferences	Szt. László
1745. VII.-1746. XII.	P. Reitter Donatus, P. Mesteri Johannes
1747. I.-IX.	P. Reitter Donatus, P. LőrinczCyprianus
1747. IX.-1748. VIII.	P. Pfanzelter Georgius, P. Lőrincz Ciprianus
1748. VIII.-1749. VII.	P. Pfanzelter Georgius, P. Bakónaki Timotheus
1749. VIII.-1750.VIII.	P. Göschl Ellzearius, P. Bakónaki Timotheus
1750. IX.-X.	P. Vöggl Rochus, P. Pölöskefej Aloysius
1750. X.-XII.	P. Vöggl Rochus,
1750. I.-VIII.	P. Vöggl Rochus, P. Hegyi Ladislaus
1751. VIII.-1752. II.	P. Reitter Donatus, P. Hegyi Ladislaus
1752. III.-XI.	P. Haberern Narcissus, P. Hegyi Ladislaus
1754. I.-VII.	P. Christ Michael, P. Hegyi Ladislaus
1754. VIII.	P. Höger Agapitus, P. Hegyi Ladislaus
1754. IX.-1755. VI.	P. Rajner Alexander, P. Hegyi Ladislaus
1755. VII.-VIII.	P. Rajner Alexander, P. Vizi Paulus
1755. IX.-1756. III.	P. Kozáry Demetrius, P. Geller Maximus
1756. III.-1756. V.	P. Wieller Justus, P. Josephus
1756. VI.	P. Wieller Justus,
1756. VII.-1757. VIII.	P. Wieller Justus, P. Farkas Franciscus
1757. VIII.-1758. V.	P. Fratzl Casimirus, P. Vizi Paulus
1758. VI.-IX.	P. Fratzl Casimirus,
1758. X.-1759. II.	P. Fratzl Casimirus, P. Csébi Apollinaris
1759. III.-IV.	P. Fratzl Casimirus, P. Fressl Hyacinthus
1759. V.-VI.	P. Fratzl Casimirus,
1759. VII.-XII.	P. Fratzl Casimirus, P. Csébi Apollinaris
1760 II.-VI.	P. Fratzl Casimirus P. Csébi Apollinaris,
1760. VII.-VIII.	P. Fratzl Casimirus,
1760. IX.-1761. IX.	P. Fratzl Casimirus, P. Sylvester
1761. X.	P. Fratzl Casimirus, P. Knapp Jacobus
1761. XI.-XII.	P. Fratzl Casimirus, P. Csesztregi Conradus
1762 I.	P. Fratzl Casimirus, P. Novak Jacobus
1762. II.-1763. I.	P. Both Jacobus, P. Hirsch Blasius

1907-1917 Romaisz Ferenc, őrkanonok, madocsai c. apát, pápai prelátus, nagyprépost, általános helynök

1763-tól 1791-ig – néhány kivétellel – a plébánosok mellett ferences (egyszer kapucinus) páter működött. Mivel ebben a korban a káplánokra nézve az anyakönyveken kívül más forrás nem áll rendelkezésre, nem állapítható meg, hogy kinevezett segédlelkészek voltak-e, vagy csak a szomszédos zárdákból (Mohács, Pécs, Baja) hosszabb-rövidebb időre ideküldött kisegítők. A legtöbb rövid idejű működéséből utóbbi látszik valószínűbbnek. A világi-pap káplánok ebben az időszakban: Bobok Pál 1770-1772, Turszky János 1770-1772 és Tiborcz Ferenc 1772.

1791-től – néhány kivétellel – világi papok a káplánok. Az utolsó ferences káplán 1860-1861-ben működött Bátaszéken. 1842-ig is többször volt egyidőben két káplán plébániánkon, ettől kezdve viszont ritka eset, ha egy káplán hosszabb ideig egymagában állt a plébános szolgálatára.

A működési időként megjelölt év, vagy évek nem feltétlenül jelentenek teljes éveket, hanem gyakran csak az év töredékét.

A kötetben található képek a századfordulóról származó bátaszéki képeslapok.